"Az intimitás négy szótagú szó.Jelentése: itt a szívem és a lelkem,csinálj belőlük hamburgert,és jó étvágyat!"/Grey's Anatomy/

Tiszteletem!
Rég nem jelentkeztem,de mindennek megvan az oka. Nem akartam magánéleti blogot írni,de visszaolvasva rájöttem,hogy mindig is benne voltam :)
Hazudtam...mert tudtam volna mit írni,csak időt nem szakítottam rá. Meg azt mondják,hogy az anyukáknak addig nem kell rettegniük,amíg a kislány minden mozdulatát leírja a naplójába...mert ha ír is "rosszakat" ettől függetlenül nem csinálja. Ha csinálná akkor meg egyáltalán nem írna a naplóba...Egyébként meg,az anyukáknak nem is szabadna beleolvasni azoknak a bizonyos kislányoknak a naplójába,hiszen a kislánynak is kell egy kis magánélet...egy élet ami csak az övé,csak róla szól,és csak ő irányítja...

A címről... Azt kell rólam tudni,hogy még sohasem sikerült szerelembe esnem. Voltak lángolások még amikor egészen kicsi voltam,voltak még kis tüzek a gimiben és tavaly a fősulin is. De az az igazi az sose jött el. Azt gondoltam nem is fog...és tényleg nem :(
Írtam egy bizonyos bonyodalomról...hát úgy tűnt,hogy őneki én vagyok az a bizonyos. Hihetetlen volt,mert mindenkitől hallgattam,hogy nem igaz,hazugság,csak egy dologra kellek. Én is így gondoltam. Aztán próbálta velem elhitetni,hogy amit "érez" az komoly. Aztán szépen lassan kialakult bennem a kötődés. Sosem éreztem ilyet se még. Amikor odaérsz a közelébe és tudod,hogy minden rendben lesz. Próbáltam különböző módon lebeszélni magam arról,hogy higyjek abban amit állít. Próbáltam visszalökdösni oda,ahova már sajnos nem akartam,hogy visszatérjen,de az elejétől így láttam helyesnek. De úgy tűnt, ő kitart mellettem. És éreztem...amikor tényleg én is komolyan gondolom,akkor vége lesz. Bekövetkezett ez a pillanat. Kimondtam azt a szót,amit hallani is félek,nemhogy még kimondani. Rá pár napra ez az egész egy pillanat alatt szerte foszlott... Az a szomorú,hogy féltem belemenni ebbe az egészbe,mert tudtam hogy nem lesz könnyű és azt is tudtam,hogy ez fog történni...csak azt gondoltam,hogy a gondolataimmal felvértezve majd kevésbé fog fájni,és nem fogom olyan rosszul érezni magam...

Először voltam szerelmes...vagy talán nem voltam az,csak azt hittem. Mégsem vagyok olyan erős mint ahogy azt gondoltam. A szívem - minden közhelyet mellőzve - még sosem fájt ennyire.
Valami kihalt belőlem...nem tudom,hogy hazudott-e mikor azt mondta,hogy szeret...nem tudom mit gondolt...nem tudom miért kezdte és én miért nem tudtam ténylegesen elküldeni. Nem tudom,hogy hogy fogok tudni ezek után bárkiben is megbízni...hisz mondhatnak bármit...
Észre szoktam venni ha hazudnak nekem...most talán mégse sikerült.
Életemben először bíztam...megnyíltam,talán tényleg szerelmes lettem,szinte mindenre képes lettem volna...de vagy fölösleges volt,hisz hazudta amit ő "érzett",vagy hiábavaló,mert gyáva volt...Egy dolgot tudok: fáj,de az élet megy tovább. Most vagyok fiatal,tovább kell lépni. Egy óriási seb éktelenkedik a mellkasomon,de hinnem kell az emberekben,és bíznom abban,hogy ők nem veszik észre azt az óriási vágást,és nem ijednek meg tőle. Ha nem veszik észre akkor az azt jelenti,hogy én is jól tudok hazudni és játszani a szerepemet...

Szóval a címet akkor értettem meg igazán,mikor ezek a dolgok megtörténtek velem...Amikor mindabból amit éreztem,ami én voltam és kiadtam egy személynek...a szívemből és a lelkemből hamburgert csinált,és elfogyasztotta ebédre...vagy nem ebédre...csak úgy...nem volt nagy falat,nem érdemel főétkezést...

Ez is egy tapasztalat...máshogy állok mindenhez és mindenkihez. Nem szabad túl hamar kiadni magad,mert csak te sérülhetsz...és bizonyhogy a szerelem nem mindenható...a szerelem ami nem volt, és amiben már nem nagyon hiszek...ezek után senki ne merjen leszólni amikor pesszimista vagyok,mert mindig kiderül,hogy a pesszimizmusom egy egészséges realista világlátás. És mindig,de komolyan mindig realistán (pesszimistán),tisztán látom a dolgokat. Most hibáztam utoljára...