"Okkal mondtam, hogy boldogabb lennék egyedül. Nem azért, mert úgy gondoltam, egyedül boldogabb lehetnék. Azért, mert úgy gondoltam, ha szeretnék valakit, aztán szétmennénk, talán nem élném túl. Könnyebb egyedül lenni. Mert mi van, ha rájössz, hogy szükséged van a szeretetre, de nem kaphatod meg? Mi van, ha megszereted, és támaszkodsz rá? Mi van, ha erre alapozod az életed, és aztán minden szertefoszlik? Túlélhetsz ekkora fájdalmat?"

Üdv
Alapvetően 3 embertípust képzelek el: az egyik azt mondja,NEM, és tényleg így gondolja. Ők a pesszimisták avagy a gyáva csoport.
A másik típus azt mondja: IGEN, túl lehet élni és túl kell élni,és próbálkozni kell. Ők az optimisták avagy a bátor csoport.

A gyávák beburkolóznak...természetesen nincsenek fából...ha fiú akkor agglegény sorsot képzel el magának,és próbál úgy élni,mintha nem lenne vesztenivalója. Mit értek ezen? Csajozik,de semmi komoly csak egy kis phisical exercise,hogy a hormonok ne ugráljanak és a keze se szakadjon le. Ha lányzó...az már nehezebb...mert vagy nem fiúzik,hogy ne sérüljön...nem mer senkihez közel kerülni és tényleg bezárkózik. Vagy ha keményebb fajta...próbálja pasi-módra élvezni a szexet...tán nem kell magyaráznom. De bárki bármit mond: egyrészt nőnél nem erény a "sok kulcs nyitja a lakatot" felállás...másrészt aki hosszútávon nem sérül ebben,az bizony hazudik...ahhoz,hogy ebből ne legyen egy lánynak maradandó "lelki sebe" ahhoz már szinte lelki nyomoréknak kell lenni...vagy legalábbis lelketlennek. Valaki már eljutott erre a szintre...nem irigylem.

A bátor csoport...mindig próbálkozik,sose adja föl...viszont szerintem nem érez olyan mélyen mint a gyávák...épp ezért tudja újra és újra kezdeni az ismerkedés-megkedvelés-megszeretés-ragaszkodás-megszokás rítusát. Biztos fáj,pláne ha ez a folyamat tényleg lejátszódik...csak egyszerűen...ez az optimizmus arra enged következtetni, hogy könnyebben túllépnek egy kapcsolaton mint a másik csoport...

Felmerülhet a kérdés: és Szasza...te hova sorolnád magad?
Feltűnt,hogy 3 embertípust említek,de csak kettőt mutattam be? :D Talán van egy harmadik csoport is...
Most úgy érzem...tényleg jobb egyedül. Nem félek...nem rettegek attól,hogy mit csináltam rosszul, miért fog otthagyni, vajon megcsal-e...sokkal könnyebb valóban. Sok mindentől védem magam azzal,hogy nincs mellettem senki. Önző dolognak hangozhat, és gondolhatjátok,hogy egoista vagyok...de azáltal,hogy van valakid...még egy támadási felület...még valaki, akit ha bántanak, az fáj...
Ugyanakkor: az ember társaslény...persze,itt a családom...de mindenki tudja: ez teljesen más... Én szeretném hinni, hogy tényleg lesz majd valaki, aki mellett nem kell rettegnem...és mondjuk nem két hétig :S Persze tudom...sok mesét nézek, és nem jön a herceg fehér lovon (már csak azért sem,mert fehér ló NEM LÉTEZIK), és nem élünk boldogan, amíg meg nem halunk...max amíg meg nem hal,mert a nők átlagkora még mindig jóval több mint a férfiaknak...haha
Tisztába vagyok vele, hogy mi a helyzet, de szeretném hinni, hogy lehet valami jó...
Szeretném hinni, hogy megtalál majd...de csak szeretném hinni,és nem hiszem...hogy miért?
Talán eddig rossz emberekkel hozott össze a sors...egymásután többel is...és sajnos mindenhol,a kötődés és ragaszkodás létrejötte után jött a szakítás amikor is kirántják az ember lába alól a talajt...az elképzelést amelyre alapozott,és ami egy perc alatt szertefoszlott...és megtanultam,hogy SEMMI SEM AZ AMINEK LÁTSZIK.

Szóval nézzük csak a címet: én nem azt állítanám,hogy boldogabb vagyok egyedül. Egyre jobb a helyzet...mondjuk,hogy boldog vagyok egyedül,de nem azt,hogy boldogabb vagyok egyedül,mint párban lennék. Tényleg könnyebb egyedül lenni. Mert mi van ha rájövök,hogy szükségem van a szeretetre? Ezzel tisztába vagyok...ha "randizok" valakivel, vagy ne adj isten "járunk", akkor ez egy idő után szinte elkerülhetetlen...kivéve ha ki nem állhatod és csak jó időtöltésnek szánod...hát akkor lelketlen ribanc vagy,mert hosszútávon ilyet normális ember nem csinál...

Visszatérve: mi van ha megszereted? Támaszkodsz rá? Igen...ha komoly kapcsolatról van szó...egy idő után ez is kialakul.
Mi van ha erre alapozod az életed? Én azt hiszem megtanultam: ne tedd! Csak magadra alapozz és senki másra! Amikor már magadra se tudsz,akkor omlasz össze...megtörtént :S
Túlélhetsz ekkora fájdalmat?
Hisz én is élek...és még fogok is jó pár évig.

Komolyra fordítva a sorokat...Nincs harmadik csoport.
Gyáva vagyok, de...szeretném ha egyszer valaki okot adhatná rá,hogy bátor legyek :)

Az elmúlt hetekben volt valaki, aki miatt felcsillant a remény szikrája...de nyugalom: hamar el is halványodott...ez a múltbéli élmények alapján...egy ilyen játék...tán élet a neved?!

"A nagycsaládban élők az örökös hajszában nem veszik észre, hogy néha teljesen egyedül vannak. Ha nincs igazi szeretet - ami önmagam szeretetén alapul - minden közösség csak teher számunkra, fárasztó kötelesség."/Müller Péter/

Az a helyzet,hogy elfáradtam...biztos velem van a baj...összeférhetetlen vagyok...visszapofázok...vagy az a baj,hogy kiállok magamért, vagy az,hogy nem...vagy az, hogy hogyan állok ki magamért...bunkó vagyok...
De vajon ez tényleg így van?

Annyiszor elmélkedik az ember a lét elviselhetetlen könnyűségén...pedig mégsem olyan könnyű. Sőt...az élet elcseszett és bonyolult. Az ember megszületik...felnő...iskolákba jár, jobb esetbe el is végzi azokat. Közbe szerelmes lesz,csalódik...megint szerelmes lesz megint csalódik. Elkezd dolgozni, sikeres lesz...vagy nem. Szerelmes lesz, ideális esetben együtt él valakivel, családot alapít...csalja a feleségét,csalja a férjét...elválnak, dobálóznak a gyerekkel, ha van...ha nincs akkor a kutyán,macskán vitatkoznak. Nyugdíj...lassú halál. Az eleje meg a vége mindig ugyanaz, maximum a töltelék változik...kinek jobb,kinek rosszabb...

De az ember magányos...úgy igazán senki sem érti meg...mondják, bólogatnak...de minden ember más...így a problémák is mások...persze nagy vonalakban hasonlítanak,de az apróságok...a részletek...amik igenis állati fontosak. Sose fog két ember ugyanarról beszélni. SOHA!

Te mondasz valamit,érted valahogy...a másik hallja,értelmezi,megsértődik...pedig te semmi bántót nem szántál beleszőni a mondandódba...Mindig a sértődés...mondasz valamit...bunkó vagy,visszatámadsz...ha kiállsz magadért: miért támadsz mindig vissza? miért nem tudsz belenyugodni,hogy nincs igazad és bunkó vagy? Ha kiállsz magadért,akkor hogy állsz ki magadért és miért úgy? Én általában tükörmód reagálok...ahogy hozzám szólnak,úgy válaszolok...csakhát ez nem felel meg a normáknak...
Ha nem állsz ki magadért: miért nem mondasz valamit? csak állsz és hallgatsz...mindjárt berohansz a szobádba mint egy kisgyerek...

Akkor most mi a jó? Nagyjából a válasz: SEMMI SE JÓ.

Nekem nagy családom van...konkrétan kettő. De néha tényleg el tudok veszni...az egyikben jobban,a másikban kevésbe vagy egyáltalán nem.

A kedves pszichológus tanácsa szerint most próbálom megszeretni önmagam. Semmi pasi,semmi más...csak önmagam megsimerése,megszeretése...unom már,hogy semmi érzelem szeretnék megint visszakerülni az életbe! De nem találom az embert aki elveszett bennem...