"A nagycsaládban élők az örökös hajszában nem veszik észre, hogy néha teljesen egyedül vannak. Ha nincs igazi szeretet - ami önmagam szeretetén alapul - minden közösség csak teher számunkra, fárasztó kötelesség."/Müller Péter/

Az a helyzet,hogy elfáradtam...biztos velem van a baj...összeférhetetlen vagyok...visszapofázok...vagy az a baj,hogy kiállok magamért, vagy az,hogy nem...vagy az, hogy hogyan állok ki magamért...bunkó vagyok...
De vajon ez tényleg így van?

Annyiszor elmélkedik az ember a lét elviselhetetlen könnyűségén...pedig mégsem olyan könnyű. Sőt...az élet elcseszett és bonyolult. Az ember megszületik...felnő...iskolákba jár, jobb esetbe el is végzi azokat. Közbe szerelmes lesz,csalódik...megint szerelmes lesz megint csalódik. Elkezd dolgozni, sikeres lesz...vagy nem. Szerelmes lesz, ideális esetben együtt él valakivel, családot alapít...csalja a feleségét,csalja a férjét...elválnak, dobálóznak a gyerekkel, ha van...ha nincs akkor a kutyán,macskán vitatkoznak. Nyugdíj...lassú halál. Az eleje meg a vége mindig ugyanaz, maximum a töltelék változik...kinek jobb,kinek rosszabb...

De az ember magányos...úgy igazán senki sem érti meg...mondják, bólogatnak...de minden ember más...így a problémák is mások...persze nagy vonalakban hasonlítanak,de az apróságok...a részletek...amik igenis állati fontosak. Sose fog két ember ugyanarról beszélni. SOHA!

Te mondasz valamit,érted valahogy...a másik hallja,értelmezi,megsértődik...pedig te semmi bántót nem szántál beleszőni a mondandódba...Mindig a sértődés...mondasz valamit...bunkó vagy,visszatámadsz...ha kiállsz magadért: miért támadsz mindig vissza? miért nem tudsz belenyugodni,hogy nincs igazad és bunkó vagy? Ha kiállsz magadért,akkor hogy állsz ki magadért és miért úgy? Én általában tükörmód reagálok...ahogy hozzám szólnak,úgy válaszolok...csakhát ez nem felel meg a normáknak...
Ha nem állsz ki magadért: miért nem mondasz valamit? csak állsz és hallgatsz...mindjárt berohansz a szobádba mint egy kisgyerek...

Akkor most mi a jó? Nagyjából a válasz: SEMMI SE JÓ.

Nekem nagy családom van...konkrétan kettő. De néha tényleg el tudok veszni...az egyikben jobban,a másikban kevésbe vagy egyáltalán nem.

A kedves pszichológus tanácsa szerint most próbálom megszeretni önmagam. Semmi pasi,semmi más...csak önmagam megsimerése,megszeretése...unom már,hogy semmi érzelem szeretnék megint visszakerülni az életbe! De nem találom az embert aki elveszett bennem...