"Ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben szivárványt akar kifeszíteni."/Charles Haddon Spurgeon/

Helló

Remélem ez a magyarázat...mert ez most borzalmas...
Az a helyzet,hogy körülbelül most úgy érzem magam,mintha elhelyeztek volna egy szűkös koporsóba és naponta belevernének egy újabb szöget...

Régebben azt gondoltam,hogy soha többet nem leszek képes bízni...hinni...ragaszkodni...vagy szeretni...bár ez még nem hiszem,hogy szerelem volt részemről (a másik fél részéről egyértelműen nem),de ragaszkodtam valamihez...vagyis valakihez...
Azt hittem,hogy erre soha többet nem leszek képes...megint hittem...megint: MINEK?!?!?!?!
És most megint úgy érzem...én nem tudok...nem merek többet szeretni...nem tudok többet abban hinni,hogy valaki őszintén közeledik hozzám...nem akarok ragaszkodni,mert annak mindig csak a fájdalom a vége...

Soha többet nem akarom,hogy ragaszkodjak valakihez...igen...amúgy is gyökértelen vagyok és gyakorlatilag senkihez nem ragaszkodok...de nem akarok...nem akarok szeretni...mert ugyebár:azt bántod akit szeretsz...de ez fordítva is igaz...
Nekem ez nem kell...nem akarom,hogy bántsanak...elegem van ebből az egészből...

És az a mondás,hogy "amint az életed egyik része rendbe jön,egy másik látványosan darabokra hullik"...kamu...a életem minden része darabokra hullik...awesome