Miért? Egyszerű...igazából ez egy remek film címe az egyik kedvenc színésznőmmel :)
De miért? Azonkívül,hogy "Öl,butít és nyomorba dönt?" Elveszi az ember eszét...leszáll a köd és nem látsz túl az orrodon,legyen szó bárkiről. Az ember nem eszik,nem alszik...nem létezik :D Ha meg vége van a szerelemmel...még kevésbé eszik...még kevesebbet alszik...inkább (ha lányról van szó) akkor csak sír...emlékszem még...a forgolódás után felkeltem...itthon...egyedül...kávé...cigi...takarítok,hogy ne gondolkodjak...cigi...takarít...cigi...aztán este 10-től reggel 6-ig néztem vagy valami filmet,vagy a Szex és New York című remekbeszabott szinglicsaj-sorozatot...aztán fölkeltem és mivel még mindig egyedül voltam...kezdtem elejéről a napot...
Szóval az elején izgulsz...talán félsz...ott az extázis...kellek? nem kellek? Aztán ha tudod,hogy kellesz,akkor a bizonytalanság...vajon elég jó vagyok? nem túl sok? nem túl kevés? Aztán belenyugszol,hogy "úgy szeret,ahogy vagy"...és egyik pillanatról a másikra vége...pont amikor megnyugodtál és biztonságba érzed magad...és akkor - ideális esetben - fogyás, - kevésbé ideális esetben - hízás...nem alvás...
Szörnyű nem? Úgy gondolom,hogy a reakcióm nem egyéni...bár sok beton-lady létezik,az ún. "lelketlen ribancok",akiken semmi nem látszik...Hozzáteszem: általában rajtam se látszik...ugyebár az internet nyelve ezt nevezte el az "Élet Photoshop"-jának. Mikor szomorú vagy és zokogni tudnál 0-24,de mégis mosolyogsz,mintha mi sem lenne természetesebb ennél. De ez is csak egy álarc...mert utána meglátsz valamit...ami kiakaszt úgy igazán...és lehullik az álarc...és mindegy,hogy dolgod lenne,kötelezettséged,órád,zh-d,vizsgád...Nothing else matter...
Ezt teszi az emberrel a szerelem...hiszen mit mond a kisfiú egy kedves karácsonyi filmben: "Mi lehet rosszabb a gyötrő szerelmi szenvedélynél?" Persze...sok szörnyű dolog van...de most általánosba gondolkodjunk...semmi komoly betegség vagy haláleset...csak egy egyszerű hétköznapi ember akinek se hitele,se kutyája,se macskája...
Szóval ezért...pokolba a szerelemmel...így kinek kell? Ha egyszer felemel az egekbe...az oké,nagyon jó...de utána levágják a szárnyaidat és a sztratoszférát végigégetve belecsapódsz a Mariana-árok legmélyebb gödrébe,és csak pislogsz fölfelé,hogy "Hova tűnt minden?"
Kinek kell ez az érzés? Mert sose lehetsz biztos benne,hogy végig fönt maradsz a felhők között. SOHA. Még ha házas vagy,akkor sem...az csak egy papír...a gazságokban senkit nem gátol meg egy papír,vagy egy karika az ujjukon...ugye? Akkor mi a garancia? Az ember miért ne féljen? Vagy igaz,hogy egy idő után a sok csalódás csinál a sok lányból "lelketlen ribancot"? De az se jó...Mert,hogy nyomjam el azt a rózsaszín hímporos lelkemet? :D Vagyis inkább a pesszimista-realista-cinikus lelkemet? Mert mindig látom a szarkupacot,de valahogy mindig belerohanok...hátha nem olyan büdös :D Nem tudom leblokkolni a szívemet (vagy mit),még akkor se,ha tudom,hogy kár reménykedni...
Szóval az elején izgulsz...talán félsz...ott az extázis...kellek? nem kellek? Aztán ha tudod,hogy kellesz,akkor a bizonytalanság...vajon elég jó vagyok? nem túl sok? nem túl kevés? Aztán belenyugszol,hogy "úgy szeret,ahogy vagy"...és egyik pillanatról a másikra vége...pont amikor megnyugodtál és biztonságba érzed magad...és akkor - ideális esetben - fogyás, - kevésbé ideális esetben - hízás...nem alvás...
Szörnyű nem? Úgy gondolom,hogy a reakcióm nem egyéni...bár sok beton-lady létezik,az ún. "lelketlen ribancok",akiken semmi nem látszik...Hozzáteszem: általában rajtam se látszik...ugyebár az internet nyelve ezt nevezte el az "Élet Photoshop"-jának. Mikor szomorú vagy és zokogni tudnál 0-24,de mégis mosolyogsz,mintha mi sem lenne természetesebb ennél. De ez is csak egy álarc...mert utána meglátsz valamit...ami kiakaszt úgy igazán...és lehullik az álarc...és mindegy,hogy dolgod lenne,kötelezettséged,órád,zh-d,vizsgád...Nothing else matter...
Ezt teszi az emberrel a szerelem...hiszen mit mond a kisfiú egy kedves karácsonyi filmben: "Mi lehet rosszabb a gyötrő szerelmi szenvedélynél?" Persze...sok szörnyű dolog van...de most általánosba gondolkodjunk...semmi komoly betegség vagy haláleset...csak egy egyszerű hétköznapi ember akinek se hitele,se kutyája,se macskája...
Szóval ezért...pokolba a szerelemmel...így kinek kell? Ha egyszer felemel az egekbe...az oké,nagyon jó...de utána levágják a szárnyaidat és a sztratoszférát végigégetve belecsapódsz a Mariana-árok legmélyebb gödrébe,és csak pislogsz fölfelé,hogy "Hova tűnt minden?"
Kinek kell ez az érzés? Mert sose lehetsz biztos benne,hogy végig fönt maradsz a felhők között. SOHA. Még ha házas vagy,akkor sem...az csak egy papír...a gazságokban senkit nem gátol meg egy papír,vagy egy karika az ujjukon...ugye? Akkor mi a garancia? Az ember miért ne féljen? Vagy igaz,hogy egy idő után a sok csalódás csinál a sok lányból "lelketlen ribancot"? De az se jó...Mert,hogy nyomjam el azt a rózsaszín hímporos lelkemet? :D Vagyis inkább a pesszimista-realista-cinikus lelkemet? Mert mindig látom a szarkupacot,de valahogy mindig belerohanok...hátha nem olyan büdös :D Nem tudom leblokkolni a szívemet (vagy mit),még akkor se,ha tudom,hogy kár reménykedni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése