Az,hogy néha sírunk,nem a gyengeség jele.Sőt!A bátrak azok,akik igazán és őszintén tudják hullatni a könnyeiket.Miért?Mert ők nem félnek semmitől,de néha jöhetnek pofonok,amiket az élet nekik bőkezűen osztogat.A bátrakban van érzés...szeretet,gyűlölet,szerelem,düh...megkapják a pofont...de bármilyen is volt a pofon,nem félnek attól,hogy felálljanak,szembenézzenek a hibáikkal,és folytassák azt,amibe belekezdtek...nevezzük ÉLETnek. És tudjátok mit?Nem sok könnycseppet bánok az elmúlt 22 évből...ettől legalább érezhettem mindig is,hogy ember vagyok!És sajnálom azokat a perceket,mikor ez az érzés elmaradt...néhány pillanatot SOHA nem lehet visszahozni...

Helló

Jól látjátok,hogy nincsen idézőjel. Ez a gondolat tegnap este fogalmazódott meg a fejemben. És hogy milyen gondolatok kapcsán? Hááát...


Igen,sírdogáltam az elmúlt napokban. Pénteken robbant a bomba...az egész munkanap úgy volt szar,ahogy volt,aztán este...igazából szembesültem valamivel,amire számítottam,csak éppen ezen a napon talált el...amikor már megvolt a rés a pajzson...rengeteg mindent szakított föl bennem a múlttal kapcsolatban.
Egyszer már beszélgettem ezzel egyik kedves nőrokonommal egy ominózus buli után,mikor hazaértem hajnalban,megkérdezte "mizu?" és én zokogni kezdtem. Nagyon sírtam és azt mondta nekem: "Sírjál nyugodtan...ne a fiú miatt...magad miatt! Mert csalódtál a srácban,ilyenkor szabad kicsit sajnálni magad és sírni...de nem a pasi miatt!" És én sírtam...magam miatt.
Ez most se volt másképp...egyetlen apró bökkenővel: magam miatt sírtam,viszont most magamban csalódtam. Felépítettem a magam kis falát,ami megvéd a csalódásoktól,és mindentől ami fájhat...nem sok ember tartózkodik a falon belül...aztán én fogtam...az elveimet,amiket felállítottam...nem leromboltam...a lényeg,hogy átmásztam a fal másik oldalára...pedig az eszem mást mondott. És talán neki volt igaza...talán nem...szokták volt mondani: az idő válaszol és megoldja. Amire kedves Antoine de Saint-Exupéry azt mondja: "Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!"
Na de ott a kérdés...milyen pillanatra gondolok,amit SOHA nem lehet visszahozni? 2 éve volt a dédim temetése. Ha előrébb olvastok...voltak megérzéseim a halálával kapcsolatban. A lényeg...lementünk a temetésre Zalaegerszegre. Állunk a temetőben,várjuk,hogy elkezdődjön a szertartás. Egyszer csak megjelenik pár ember...megláttam őket és elöntött az düh (érzés!). Ők a nagymamám húga és annak családja voltak...akik kb. a dédim halála előtt 2-3 évvel azt mondták: "soha többet nem akarunk hallani rólatok...még ha haláleset van,akkor se szóljatok,nem érdekel". Szóval megláttam őket és...mérges voltam egyszerűen. Elkezdődött a szertartás. Szorongatta a torkomat a sírás...de nem tudom miért...nem tudtam sírni...és ezt a pillanatot senki és semmi nem hozhatja vissza...:(

Azóta volt pár olyan esemény amikor hasonlóan száraz maradt a szemem...és inkább sírtam volna...mert amikor nem megy,akkor...akarva,akaratlanul is gépnek érzem magam...egy robotnak...

Csőkutya