Viselkedési kisokos vendéglátóipari egységben, avagy: hogy ne legyél bunkó

Azt hiszem, hogy ez egy mindennap aktuális téma. És persze sok-sok része nem csupán a kiszolgáló személyzettel való kommunikációra vonatkozik.

Mindig aktuális, hiszen sok-sok éve dolgozom ezen a vonalon, és van, ami sosem változik.

Haladjunk hát szépen sorjában:

1. Köszönés:
Már ha van. Engem úgy neveltek a szüleim, hogyha belépek egy helységbe, vagy csatlakozok egy társasághoz, hangosan köszönjek a helyzetnek megfelelően: Jó napot kívánok!, Helló!, Sziasztok!, etc.
Vagy amit magamtól tanultam meg: ha belépek egy bármilyen üzletbe, és ha például nem látok eladót, akkor hangosan köszönök, egyrészről, hogy tudja, hogy valaki belépett a helységbe, másrészt, hogy észrevegyen, és ne gondolja, hogy mondjuk lopni akarok. Ez mindig is alap volt, pláne, mert régebben ugye azért annyi kamera sem volt.
Nálunk van kamera, amiből rálátunk a konyhából a vendégtérre, és igyekszünk is figyelni folyamatosan a teendőinktől függetlenül. Reggel, mikor csak egy bejárat működik, méghozzá egy zajosan nyíló ajtó. akkor könnyű a helyzet, mert halljuk ha valaki bejön. Na de amikor kinyílik a pláza, onnan aztán lopakodó üzemmódban be lehet jutni, tehát fokozottan figyeljük a belépőket...
Nálunk nagyjából a köszönéssel kapcsolatban 3 típust tudok megkülönböztetni:
1, aki köszön ha lát téged, ha nem. Ez igen ritka, de azért megesik.
2, aki besétál némán, és ácsorog a pult előtt amíg valaki észre nem veszi (szerintem képes lenne akár csendben éhen is halni). Egyszer - tudom, hogy ez nem helyes - bent álltunk és vártuk, hogy mikor nyitja ki a száját a kedves vendég, hogy köszönjön, és tudassa, hogy jelen van (mert ugye nem tudhatja azt, hogy mi a kamerán látjuk, mert nem lenne ez a technikai felszerelés kötelező). Kb. 3 percig vártunk, kimentem, ráköszöntem, de még akkor se köszönt, na de ezzel el is érkeztünk a harmadik kategóriánkhoz...
3, akire ráköszönsz (az arcába bele), mire ő mindenfajta  üdvözlési formát nélkülözve elkezdi hadarni, hogy mit óhajt.

A mi kicsi étteremláncunknál alapszabály: a vendég küszöbön való átlépését követően maximum 3 másodperc telhet el, és nekünk mindenképpen rá kell köszönnünk, hogy fölvegyük vele a kapcsolatot, lássa, hogy foglalkozunk a jelenlétével, és ne forduljon ki az étteremből. Tartjuk is ezt a szabályt, csak igen kevésszer viszonozzák ezt az igencsak alap dolognak nevezhető cselekményt.

A lényeg: mi is emberek vagyunk! Értetek, vendégekért dolgozunk. Csak azt a minimális tiszteletet várjuk el, hogy üdvözölj. Nem azért, mert mi ezt tesszük, hanem mert ez egy ALAP dolog. Tisztelet...kiveszik a világból.

De mit is várok...a kedvenc szitum: bejön középkorú anyuka 13-14 éves kisfiával. Rájuk köszönök egyszer: semmi. Rájuk köszönök másodszor: semmi. Majd odalép anyuka és közli a rendelését. Majd a gyerek is. Miért is várom el, hogy egy tinédzser köszönjön, mikor az anyjától azt látja, hogy fölösleges?!?!?!

2. A Rendelés:
Ez egy olyan rész, amit sokan nem fognak megérteni, hogy miért tud annyira bántó lenni. Azok értik, akik a pult dolgozói oldalán vannak...de aki sose volt ott, csak a rendelői oldalon, azok nem értik. Ezért próbálom elmagyarázni.
A legáltalánosabb, leggyakoribb, és igencsak bántó "rendelés-kezdés": "LESZ EGY..."
Mielőtt elkezdtem itt dolgozni, nem nagyon rendeltem sehol semmit, így nem tudom, hogy használtam-e ezt a közlési módot.
Amikor egy kis családias pizzázóban dolgoztam, akkor tanultam meg, hogy ez mennyire sértő is tud lenni. Sokat lógtam ott, sokszor hallottam, hogy hogyan beszél a pultos-diszpécser a szakáccsal. Felvette a telefonos rendelést a pultos majd közölte: "Lesz egy kis hawaii és egy kis magyaros". Amikor én elkezdtem ezt a munkát végezni, akkor ugyanígy közöltem a szakácsnővel a rendelést, Mire az volt a válasz: "nem lesz." Nem értettem, néztem rá kukán-bután mint orángután. Látta rajtam, hogy összezavarodtam. Mire elmagyarázta: ha ő nem csinálja meg, akkor nem lesz. Magától nem képződik, ő ezt nem hallja meg, mondjam el újra a rendelést. És akkor leesett, hogy a rendelésem így hangzik: "szeretnék kérni egy kis hawaii és egy kis magyaros pizzát."
Értitek?
Azóta már én is hatványozottan értem.
Nem arra várok, hogy barokkos körmondatokban nyalják ki a seggem, hogy elkészítsek egy kaját.

Volt egy igazán kiváló fotó, azt hiszem egy bár táblája volt:
Lesz egy sör 750 Ft
Sör 700 Ft
Kérek egy sört 500 Ft
Szeretnék kérni egy korsó sört 250 Ft

Ez azért sok mindent elmond :) Valószínűleg nem pontosan idéztem, de nagyjából érthető a különbség.

A lényeg: Szerintem nem olyan nagy dolog, még csak nem is tart tovább kimondani azt, hogy "szeretnék egy..." vagy "kérek egy..."
És erre már odafigyelnem sem kell, mert tudom, hogy nekem szarul esik, tehát én tudok normálisan kérni.
Vajon hogyan tetszene a kedves vendégnek, ha egyszer azt mondaná, hogy "Lesz egy ez meg az...", én meg erre levenném a kesztyűt, karba tenném a kezem, és azt mondanám "akkor várjuk meg amíg lesz". Nyilván nem teszem meg...
Hogyan kezelem?
Kétféleképpen szoktam. Egyrészt látom az embert, akinek ez kiesett a száján, és ha menthetetlenül suttyónak látszik (igen, ítélkezem és skatulyázom az embereket (mellesleg 99%-ban igazam van)), akkor csak szimplán nem veszek róla tudomást, gyorsan legyártom a kajáját, oszt jónapot.
Másrészt: kínosan sokat használom a rendelés felvétele közben a LESZ szót. Rengeteg kérdésünk van az egyedi ételkészítés végett, így minden második szónak beszúrom a LESZt. Van olyan delikvens aki észre sem veszi, és van olyan aki észreveszi magát, és a végén jöhet a szégyen-jatt. :D

Ehhez a témához kapcsolódik, hogy valóban sok kérdést teszünk fel. Sok dolgot kell a vendégnek kiválasztani, így lesz a lehető leginkább testre-szabott az étele.
És ez rengeteg vendégnek teher. "Miért kérdezel ennyit? Nekem tökmindegy"
SAJNÁLOM HOGY A TERHEDRE VAGYOK B...MEG! SAJNÁLOM HOGY A SZÁD ÍZE SZERINT PRÓBÁLOK NEKED KAJÁT GYÁRTANI!
MENJ EL A MEKIBE, KÉRJ EGY SAJTBURGERT ÉS MONDD MEG HOGY NEM KÉRSZ BELE MUSTÁRT!
A lényeg: Kedves Vendég! Ez érted van! Nem azért kérdezgetlek ennyit, mert nincs kivel dumcsiznom, vagy kommunikációs kényszerem van! Nekem ez a munkám, így kell rendelést felvennem azért, hogy te teljesen elégedetten távozhass az egyedi szendvicseddel!
Ha nem akarsz ennyi macerát, akkor vegyél egy előre összerakott szendvicset, és nem kell beszélgetni vagy gondolkodni!

3/1. A Fizetés:
Nekünk nincs ilyen kis visszaadós tálcácskánk (nincs annyi helyünk,hogy legyen), így nem sok opció marad: vagy a kezünkbe adják az összeget és mi is odaadjuk a visszajárót és a blokkot, vagy a tálcára pakolja a vendég a pénzt.
Persze, megértem, valaki irtózik az idegenek érintésétől (sokszor én is), de ezt is lehet kultúráltan csinálni. A kedvencem: mikor fogja, előszed a zsebéből egy köteg papírpénzt, átpörgeti a húszezreseket a szemed láttára,  hogy érezd "bazeg milyen vastag vagyok,te kis csicska", majd odadob egy "ötöst" a tálcára, és nagy kegyesen rád böfög, hogy "háromnyolcból aggyá' vissza", és persze odabiggyeszt egy arckifejezést, amivel sugallja, hogy "most aztán legyél kurvahálás", mert 10 forint jattot adott. Nem arról van szó, becsülöm én a 10 forint jattot is, de ilyen figurától nem kell, köszi. Vissza is adom, és ő nem is veszi észre, mert csak besüllyeszt minden a zsebébe, amit a markába pakoltam.
A másik tipikus vendég: ehhez hozzáfűzném, hogy valóban, magyar pénztárcához mérve nem vagyunk olcsók. Viszont minden árképzésre vonatkozó adat ki van írva, sok esetben több helyre is. Ha valamilyen extra feltétet kérsz a szendódra, akkor plusz ennyi meg annyi adódik hozzá az alap szendvics-árhoz. Ha ez nem lenne elég, akkor a táplálék készítése közben, ha valaki valamilyen extrát kér, akkor el is mondjuk, hogy ennyivel többe fog kerülni a szendvics. Erre azt mondják, hogy "nem gond" vagy "nem számít", esetleg "leszarom". De imádom azt, hogy amikor fizetésre kerül sor, akkor elképed, hogy miért ennyi?! Vagy megjegyzi, hogy "ez aztán a drága szendvics". Sajnálom. Tényleg nem olcsó, én megértem....és nem azt mondom, hogy akkor ne egyen nálunk, mert azért vannak olcsóbb megoldások is. De könyörgöm...ha minket választasz, akkor ne tegyél már szemrehányást. Minden ki van írva, minden el van mondva. És a lényeg: NEM MI SZABJUK AZ ÁRAKAT! Ne minket utálj érte!

3/2. Egy telefonáló vendég:
Külön kategóriát érdemel. Van aki csevely közben esik be, és közli a vonal másik végén lévővel, hogy ő most rendelni fog ennivalót, így néha nem hozzá fog beszélni. Ez kedves, és nem tartja fel a sort, ha esetleg állnak mögötte emberek.
Na de van, aki bejön, le se szarja mit csinálsz neki, felteszed a kérdéseket amikre nem reagál, vagy csak foghegyről odaköp egy infót, mert épp nem tetszik neki amit csinálsz...majd a fizetéshez értek nagy nehezen. Ötödik szólásra sem veszi észre, hogy azért kérdezgeted, mert mások is állnak mögötte, fizetnének, ennének, és még neki áll feljebb, hogy mit pattogsz, majd hozzád vág némi pénzt, és anyázva elmegy...hiába vagyok kedves, hiába próbálok pókerarcot vágni ahhoz, hogy amúgy semmibe sem veszi a többi embert, és amúgy mindenki várja meg amíg a létfontosságú beszélgetését a heti szoláriumozási ütemezéséről lezárja, mert nyilván a Föld is azért forog, mert ő lép rajta...
A lényeg: először beszélgess, aztán rendelj. Vagy beszélgess, de közbe figyelj oda. Ne miattam! Hanem a mögötted álló 15 ember miatt! Nem csak te létezel!

4. Az Étkezési rituálé
Van rá opció, hogy helyben fogyasszák el a kedves vendégek a táplálékukat. Ehhez van asztal, szék, tálca, szalvéta.
Namármost: ez is valamelyest otthonról hozott dolog. Én úgy nevelkedtem, hogy elpakoljam magam után a tányért/tálcát étkezés után, a maradékot kidobjam/elpakoljam, nyilván otthon elmosogatok, letörlöm az asztalt, stb.
Hát aztakurvamindenit én már mennyi mindent láttam ilyen téren. Megpróbálok párat felsorolni az élmények közül, a teljesség igénye nélkül:
Van aki elvesz tálcát, de konkrétan minden szószt ráken, a zöldségek felét kipiszkálja és rajta hagyja, ráragasztja a rágóját. Ez még talán a legjobb eset, mert fogom, aztán lezuhanyzom a mosogatóban, és kész.
Van aki csak felkapja a szendvicset amit a tálcára pakolunk, leül, elkezdi fogyasztani a szendókáját (ami egyébként egy kb 40x60 centis csomagolópapírba van ágyazva, ha ugye a tálca nem lenne elég), és ezek után az asztal tetejéről, az asztal alól, a székről és mindenhonnan kajamaradékokat kotrunk össze. Kurvára leszarják mekkora retket csinálnak. Nem is értem, van egy ilyen magasított pultunk, bárszékekkel, ahol egy lemosható tapétával beburkolt fallal szemben ülve étkeznek...és milyen hálás vagyok, hogy mosható a tapéta, mert amúgy milyen szar lenne eltávolítani a FALRÓL (!) a mindenféle szószt, üdítőt, nyálat, ki tudja mit...

Azt ne is említsük, hogy tálcástul (vagy ügye tálca nélkül) a szemetet otthagyja az asztalon, mert derogál elsétálni a kukáig és beleönteni a mocskot, aztán a tálcát a kuka tetején elhelyezni. Még akkor is, mikor mondjuk tömve van az étterem emberekkel, gyakorlatilag sorban állnak a helyekért, nekem kilépni nincs időm a pultból és csak gyűlik a szeméthalom. És mi a legszebb? Leszarják :D Fogja a vendég a kis tálcáját, rárakja az asztalon lévő szemétre a sajátját, étkezik, majd otthagyja az általa gyártott retket is a másik tetején. Nyilván nem azt várom, hogy egyik vendég elpakoljon a másik után. Nem is az a bajom...munkámhoz tartozik, hogy rendet és tisztaságot tartsak a vendégtérben is, nyilván elpakolom az otthagyott tálcát, eltakarítom a leszórt morzsát...de basszus.
Úgy gondolom ez is valahol a tisztelet hiánya...
A lényeg: ne okozzon már akkora gondot, hogy azt a francos tálcát elvidd, és egy erre tervezett kuka tetejére tedd! Nem vagy állat! (lábjegyzet: a kutyám tisztább és rendesebb lény, mint egynéhány vendégünk)

Egy szó mint száz: Kedves Bárki aki ezt olvasod! Ha magadra ismertél néhány ponton, ne adj' Isten meg is bántottalak, ne haragudj. Ne haragudj, de én is...bocsánat mi is itt a pult túl oldalán emberek vagyunk! Mi igyekszünk kedvesek lenni veled, és tényleg nem azt kérjük, hogy hagyd nálunk a havi fizudat jattban, vagy olvass nekünk verset...nem. CSAK LEGYÉL NORMÁLIS :) Ne egy lenéző, sznob bunkó...
Én tisztellek, te is próbáld meg ;)

"A legsúlyosabb trauma, amit az ember megélhet, árulás. Az emberi árulás." /Feldmár András/

Mindenki érezte már, hogy elárulták. MINDENKI! Csak egy példa: meddig haragudtál a játszópajtásodra, amikor bemószerolt az óvónéninél, hogy TE nem rámoltad a helyére az építőkockákat. Ez is az. Valószínűleg a következő játékidőre túlléptél rajta,de ez is az.

Mi is az árulás? A nem klasszikus értelembe vett "árulkodáson" felül? Én úgy gondolom, hogy az amikor te feltétel nélkül kiállsz valakiért, támogatod, bíztatod, de ő nem hogy nem viszonozza, még mellé beléd is rúg egy nagyot, és az most lényegtelen, hogy hazugságokkal próbál aláásni más emberek előtt, vagy éppen igazságokat mond, amikről csak ő tudott, mert megbíztál benne. Eltipor, elpusztít, ellened fordul,etc... Az én olvasatomban ezt jelenti az árulás.

Én úgy emlékszem, hogy nem sokban volt részem, de azok emlékezetesek voltak. Vagy sok volt, csak már tudomást sem vettem róla, csak mentem tovább.

Az egyik emlékezeteset megosztom veletek (ha elolvassátok),csak úgy nagy körvonalakban.
Mondhatnám, hogy az előző munkahelyemen történt, de gyakorlatilag a főnökeim ugyanazok a kedves emberek voltak, akik most is.
A történet ott kezdődik, hogy ezen a helyen megszűnt a munkahelyünk, a csapatnak és nekem. Vártuk a hívást a régi főnökeinktől akik munkát ígértek, de az a hívás csak nem jött. Napi szinten beszéltünk egymással, és bizakodtunk. Majd pár hét múlva sikerült megbeszélnem egy találkozót az emberrel, akit mai napig a főnökömnek tudhatok. :)
Leültünk beszélgetni arról, hogy szeretnék továbbra is ott dolgozni, és szeretném beajánlani a régi csapatot, mert megbízhatóak és tudják, hogy mi a dörgés. Megadtam mindenki elérhetőségét, és az interjúkat követő pár hétben örömmel diskuráltunk arról, hogy milyen jó lesz visszatérni ezzel a csapattal.
Ez meg is történt, minden nagyon jól indult, de aztán jöttek olyan dolgok amik a főnökeinknek nem tetszettek. Ezeket a dolgokat próbáltam a csapattal megbeszélni, elintézni...aztán telt múlt az idő...jöttek föntről a követelések, adott esetben fenyegetések is...próbáltam finoman kommunikálni a csapattal, és tudatni, hogy ha így folytatják, nem lesz jó vége. A beszélgetések vitákba, a viták kiabálós veszekedésekbe fulladtak, Én voltam a főnök és ez többek szemét szúrta. Kidolgoztam a belem, hogy mindenkinek meglehessen a szabadsága a nyáron ott, ahol szeretné hogy legyen. Közbe próbáltam tanítgatni az üzletvezetésre az srácot, hogy a másik üzletben ő foglalhassa el a vezetői posztot, de sajnos eléggé kimerült voltam, így ez akadozva ment csak. A lényeg: az év augusztusának végére 21 napnyi folyamatos munka után lázasan estem ágynak. 4 napig azt se tudtam, hogy hol vagyok. Majd a betegszabadságomat a főnököm szakította meg, miszerint a csapat megkereste őt, hogy tartsunk egy meetinget, mert problémák adódtak.
Talpig lázban, hulla gyengén elbotorkáltam a meetingre, A meetingre ahol is egy 3 órás szardobálás várt rám. Gyakorlatilag leültünk és mindenki akinek addig a kirúgástól védtem a seggét, akikért kiálltam a főnökeimmel szemben rengeteg vitában, azok az emberek egyesével jöttek az arcomba üvöltöttek és gyakorlatilag leköptek. A meeting végére mindenki kifejtette, hogy ha én maradok, akkor ők nem dolgoznak ott tovább.
Gyakorlatilag kirúgattak, úgy, hogy nem látták azt, hogy valójában én mit tettem, vagy nem tettem, hogy mit csináltam.
A főnököm választás elé állított: vagy maradok, és szembemegyek minden váddal, és emberrel, vagy elmegyek és a srác helyett az új üzletbe, és az elejéről kezdek valamit felépíteni, Én itt azt mondtam, hogy elég volt olyan emberekkel dolgozni, olyanokért gürizni, akik ennyire semmibe vesznek, és ennyire nem látnak, és a második opciót választottam. Azt mondtam, hogy a velük való munka már az egészségemre megy és elég belőle. Tovább léptem. Voltak álmatlan éjszakáim. Emelt fővel távoztam, de belül összetörtem, és itthon összeomlottam. És sírtam. És szar volt.

Hogy mit éreztem? Hogy elárultak. Elárulták az érzéseimet. A beléjük vetett bizalmat.Mindent megtettem amit tudtam de nem volt elég. Ők a legtöbbször szartak a fejemre. Úgy éreztem, hogy a barátaim voltak. Nem mindannyian, de a legtöbbjük. Amikor munkán kívül szükségük volt rám, én ott voltam. Mikor pasiügy volt, és egész éjszaka beszélgetni kellett...ott voltam. Mikor helyettesítés kellett...ott voltam. Mindig ott voltam, És ezek az emberek az arcomba üvöltötték, hogy nem voltunk barátok. Soha. Belém rúgtak, leszarták, hogy mondjuk ha a főnökünk megeszi a sok szarságot amit összehordtak, akkor munkanélküli leszek. Szerencsére a főnököm jobban bízott bennem mint bennük, és úgy gondolom, hogy ezt azóta sem bánta meg. :)

De akkor összetörtem. Soha nem fogom megbánni, hogy akkor úgy döntöttem, hogy eljövök.

És hogy miért is írok most az árulásról? Mert úgy érzem, most is ez történt.

Most nem egy csapat árult el. Hanem most engem és a csapatomat árulták el.
A mostani csapat egy kis család. Tudom, hogy én vagyok a főnök - és ezt ezt azért hellyel-közzel ők is tudják -, és nem szabadna barátkoznom az "alkalmazottakkal", de bátran mondhatom, hogy nálunk ez kimondottan előnyös állapot. Kisegítjük egymást, ha valakinek gondja van, helyettesítés kell, vagy valami lelki nyomor akad, akkor megoldjuk. És ez így JÓ.
Mindenki jó, mindenki kicsit jobb valamiben a másiknál, mindenkinek más az erőssége.
Mivel ez egy csapat, egy kis baráti kör, egy kis család, ezért figyelünk egymásra.
Most sem volt ez másként. Volt ez a srác, régóta együtt dolgoztunk...Nagyon szerettem. Én személyesen nagyon jó barátomnak tartottam.
Megtört nála valami. Pontosan talán ő se tudja mi. De folyamatosan rossz közérzete lett, álmatlan lett, étvágytalan, kedvetlen, levert...depressziós. Nem tudja miért, mi se tudjuk hogy igazán miért. Ezekhez társult valami pánikbetegség-szerűség talán, de nem vagyok orvos, nem értek hozzá.
Elküldtem a munkából, mert tényleg borzasztóan festett. Azóta betegszabadságon van/volt.
Minden héten legalább egyszer fölhívtam, ha tudtam, akkor többször is. Nem nyúzni, hogy mikor áll munkába, csak beszélgetni bármiről hátha az segít. (Úgy fest nem segített.)
Aztán nagy nehezen sikerült elcibálni szilveszterezni, ahol egy beszólással kicsapta a biztosítékot. Gyakorlatilag kimondta, hogy őt a barátai (mi, a csapat) soha nem hívjuk sehova. És ez nem volt igaz.
Onnantól kezdve már nem hívtam hetente, de januárba azért még beszéltünk. Beszéltünk visszaszoktató munkanapokról...amire csak tájékozódás céljával rákérdeztem...jött a terelés.Aztán az utolsó beszélgetésünknél valóban, konkrétan rákérdeztem, hogy mik a tervek, mert szeretném, hogy visszajöjjön,de ha ő nem, az se gond...de sajnos nekem gondolnom kell a pótlására is, ha nem akar többet velünk dolgozni. De ez se gond, viszont cselekedni csak akkor tudok, ha információ van a kezemben...és megint csak terelés.
Ezek után már a főnökünk is megkereste, hogy hogy van, mi van vele, tudnának-e találkozni, hogy személyesen beszéljenek...a főni mondta a srácnak, hogy alá kéne írnia pár dolgot nálam az üzletben. Erre az volt a válasz, hogy egy ideje nem beszélt velem (szóval terelés), majd a találkát átrakták a másik üzletbe (ezzel plusz 3 kört erőltetve a főnire), mert arra nem volt képes, hogy addig találkozzon velem amíg aláír néhány papírt...hát oké.
A legjobb barátjára megharagudott, mert a legjobb barátja nem vette föl neki a telefont, mikor épp dolgozott, vagy aludt.
Egy másik barátjával a csapatból még hajlandó volt találkozni, de közölte, hogy rajta kívül a csapat egyik tagját sem akarja többet látni, vagy nem akar többet beszélni egyikőnkkel sem.
A főninek azt mondta, hogy úgy érzi, hogy nem kívánatos személy nálunk...hogy szart kavarunk a háta mögött...de mivel senkivel sem beszél, ezt melyik ujjából szopta ki vajon?

Ha valaki a csapatból ráírt, hogy megkérdezze hogy van, akkor vagy hárította őket, hogy kérdezzenek meg engem (merthogy akkor még velem beszélt), vagy bunkó nem-törődöm válaszokat adott.
Most akkor egyszer az a baj, hogy őt nem keresi senki, egyszer meg az a baj, hogy igen?

Én úgy érzem, hogy elárult minket. Hogy elárult engem. Én tényleg visszavártam őt. Sokszor tudott nagyon idegesítő lenni, de szerettem. Az összes nyűgjével, rigolyájával, hülyeségével együtt. De most úgy érzem elárult, és már nem várom.
És a legjobb barátja. Nem akar már rajta idegeskedni. Nem akar már vele törődni, mert neki is sok baja van. De óráról órára eszébe jut valamiről az a srác akit a barátjának gondolt, és fölidegesíti magát, és látom rajta, hogy üvölteni és őrjöngeni tudna. És őrlődik. És látom rajta, de nem tudok neki segíteni. Mert ha beszélünk róla, akkor csak idegeskedünk. Így próbálunk minden mással foglalkozni.

Én már nem beszélek róla többet. Elengedtem. Mert én nagyon is elhiszem, hogy beteg. Sajnos tudom mit élhet át. De ez nem ok arra, hogy a barátait ilyen mértékben elárulja. Mert nem mi hagytuk el őt.

Kívánom, hogy gyógyuljon meg, legyen túl az akármin amiben benne van.  De aki elárult, annak sajnos nincs helye az életemben...

"Talán önzés, talán nem, mindenképpen gyarlóság: nekem a magam baja fáj legjobban, és csak ezután tudok kozmikusan is fájni." /Vavyan Fable/

Avagy beszéljünk az empátiáról? Vagy miről is?!

Tény: mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Legyen az egy letört köröm, egy jelentős pénzösszeg "elvesztése", egy közeli barát vagy rokon halálesete...Nyilván ez rasszonként, korosztályonként, nemenként vagy társadalmi tagozódásonként is változik. Függhet az egyén korábbi élményeitől, tapasztalásaitól. Egy tininek valószínűleg az első szakítása lesz adott időben a legnagyobb baja, és bele is akar halni...és ilyenkor mondják nekik a szüleik, hogy "Amibe nem halsz bele,attól csak erősebb leszel!" Ezúton köszönöm a szüleimnek,hogy ők ezekben a pillanatokban inkább azt mondogatták,hogy "Amibe nem halsz bele, abba csak bele akarsz halni", mert ezután legalább jól kiröhöghettem magam.

Problémák. Problémák és az empátia. Empátia ugye az, amikor együtt érzel valakivel az adott gondjában, és esetleg próbálsz segíteni neki, hogy a gondjai tova szálljanak.

Na de hogyan is működik ez? Mitől leszel empatikus ember?

Én alapvetően egy empatikus embernek tartom magam. De talán pont ezért nem feltétlenül értek egyet a kedvenc írómtól származó idézettel. Attól még, hogy én "átérzem" a problémáját valakinek, nem kell, hogy nekem is fájjon. Hosszú évek áldozatos munkája rejlik abban, hogy ha hallok egy adott történetet, akkor ne érezzek együtt annyira, hogy nekem is fájjon, én is depikés meg idegrotyi legyek miatta. Zsenge koromban a világ összes baját képes voltam a hátamra venni...milyen sokáig rettegtem az ózonlyuktól ami tágul és megöl minket...meg hogy a Nap felrobban és mind meghalunk (lábjegyzet: ez a Nap-felrobbanós dolog, egy kisgyerekeknek szánt mini-tudományos földrajz könyvben volt, és képes voltam miatta álomba sírni magam).

Azóta megtanultam, hogy ha mindenki baja neked fáj, abba ténylegesen beleszomorodsz.

Én miért tartom magam empatikus embernek?

Mindenkit meghallgatok, és nagyon szívesen adok tanácsot, amennyiben tudok. Átgondolom az elmondottakat, és gondolkodok. Sok mindent tapasztaltam már meg az életemben, és ilyenkor mindig visszagondolok egy olyan szituációra az életemben ami ugyanolyan, vagy legalább hasonló, mint amit hallottam. Sokszor át is érzem, de szerencsére van egy gát az agyamban.

Mivel középvezetői beosztásban dolgozom, ezért az empátia, vagy az arra való készség igen fontos, DE nem mindegy milyen a szituáció. Sajnos vagy éppen szerencsére, a mi kicsiny munkahelyünk egy nagy bolond család. Mindenki barátja mindenkinek. Nyilván képesebb vagy az empátiára "családon belül".

Egyik munkahelyi példa: régebben is dolgoztam a lányzóval, de amikor elkezdett nálunk újra dolgozni, akkor anyuka volt már. A kisfia cukorbeteg volt. Mivel muszáj volt pénzt keresnie, ezért bölcsibe vitte a kisfiút, ahol betanította a gondozókat, hogy hogyan kell az inzulint beadni a babucinak, milyen ennivalót kell adni neki és mikor, és ezért plusz összegeket is fizetett. Majd egyik nap véletlenül a gondozónő kétszer adta be a kisfiúnak a szurit, aki azonnal görcsölni kezdett és sokkban vitték a kórházba. Én a szabadnapomat töltöttem, amikor csörgött a telefon, az anyuka zokogott a vonal másik végén, akinek mondtam, hogy most azonnal induljon a kórházba, 15 perc és ott vagyok. Nincs gyermekem, de el tudtam képzelni mit érez.

Egy másik munkahelyi példa: volt egy másik helyen egy másik dolgozó. Hivatalosan nálunk teljes munkaidőben (heti 40 óra) dolgozott, de mivel nagy családjuk volt (és neki egy kis drogos kisiklás miatt sok volt a rovásán), ezért igyekezett minél nagyobb összeggel támogatni a testvéreit. Ezért elment részmunkaidőben egy másik helyre is dolgozni. Nálunk romlott a munkája minősége, egyre több atrocitása volt a munkatársaival. Ekkor leültettem beszélgetni. Ekkor mesélte el, hogy köszöni szépen, hogy csak 4 napra osztom be dolgozni, de ő a másik 3 napon máshol munkálkodik, és emiatt nagyon-nagyon fáradt. És persze nézzem el neki, hogy (rengeteget) hibázik, hogy bunkó a vendégekkel, hogy paraszt a munkatársaival. Erre én annyit válaszoltam: nézd. Mint barátod vagy jó ismerősöd, nagyon sajnálom, hogy sokat kell dolgoznod, és hogy kimerült vagy. Viszont mint főnököd ezt nem vehetem figyelembe. Én megadom neked a 2 vagy 3 szabadnapot, és tény: nekem semmi közöm ahhoz,hogy ezeken a szabadnapokon te mit csinálsz, viszont én azért adom, hogy pihenj. Viszont nekem is vannak főnökeim, akik azon az állásponton vannak, hogyha így folytatod, akkor el kell búcsúznunk,
Én tényleg sajnáltam. De ennél többet nem tudtam tenni érte.

Nem fájtam érte kozmikusan. Igazából szerintem azzal, hogy együtt tudok valakivel érezni, az nem fáj kozmikusan. Nem kell, hogy fájjon.

Az, hogy adok egy szál cigit vagy némi aprót egy hajléktalannak, az empátia?
És ha nem adok, akkor én egy szar ember vagyok? Egy kőszívű lény?
Tény az, hogy iszonyatos módon előítéletes vagyok. Meglátok egy hontalant ahogyan közelít felém, és már csóválom is a fejem. Valóban nem tudom, miért tart ott ahol tart. Meg se kérdezem. Ebből a szempontból tényleg borzasztó ember vagyok. De sajnos a tapasztalatok tettek azzá. Félreértés ne essék: tisztelem azokat az embereket, akik ennivalót visznek nekik, meleg kabátot adományoznak, akciókat szerveznek értük. Tisztelem, hogy optimisták és azt gondolják, hogy mindenki megmenthető.
Sajnálatos módon a munkahelyem környéke tele van ilyen kisiklott életű hajléktalanokkal. Meggyőződésem, hogy például az 1/3-uk azért van ott, mert bezárták a Hárs-hegyet vagy nem is tudom hol volt Budapesten pszichés betegeket kezelő hely. De az, hogy van olyan néni, aki a tér közepén levetkőzik, mert kakilnia kell, vagy éppen a metró lépcsőjéhez támaszkodik, és onnan köpködi le a gyanútlan járókelőket...

Na de vissza a sodorvonalba. Miért van az, hogy nagyon ritkán kotrok a zsebembe apróért ha kéregetnek tőlem? Egyik mókás tapasztalat: huszonéves srác, semmilyen testi fogyatékossága nem volt, azon kívül, hogy kicsit szét volt esve az arca (valamilyen tudatmódosító? vagy alkohol?). Viszonylag normális öltözéke volt, egy kicsit koszos, de mondjuk nyár volt, rá lehet fogni, hogy berúgott, bulizott, aztán kicsit a földön hempergett józanodás céljával. Odajött hozzánk reggel, hogy tökre szégyelli magát, haza szeretne menni, de nincs jegye, és csak egy jegyre valót szeretne kérni. Adtam neki 500 forintot. hogy tudjon jegyet venni, és haza tudjon menni. Sajnálatos módon annyira be volt szaggatva, hogy nem jegyezte meg az arcunkat, és azon a délelőttön megtalált még minket többször is. Egyszer az anyukája gyógyszerére kéregetett, Aztán csak egy szál cigit kér, meg persze tüzet,mert ő csak tüdőt hozott. Aztán már kajára kéregetett. Minél többször láttam aznap, annál jobban világosodott a kép: találkoztam már vele a korábbi munkahelyemen, akkor éppen bejött és mocskos kis kezével markolászott a kávé mellé kirakott cukrok és tejszínek között, és amikor már a szép szó nem volt elég, akkor konkrétan kivágtam mint macskát szarni. Onnantól kezdve nem tette be a lábát az étterembe.

Valószínűleg ő csak egy mocskos kis drogos volt, egész véletlenül familiárisan hiperpigmentált.

A másik kedvencem: odajön egy idősebb csöves, és kéreget aprót. Mondjuk neki, hogy megyünk át a SPAR-ba, hozunk neki kiflit, meg valami felvágottat. Amire a válasz: "dugd fel a seggedbe a kiflidet". Oké...Nyilván ha adakozol, akkor nem kérdezed meg,hogy mire költi a kis pénzét...de ha segíteni akarsz, azt meg helyezd el oda ahol nem éri Nap?!

Sajnos már nem adok, velük már nem tudok empatikus lenni.

És hűha...amikor odajön dülöngélve, csukladozva, hogy "hé! Adjá' má' egy cigit!" és erre azt mered válaszolni, hogy "NEM", akkor azt a kurvaanyázást meg szitkozódást...Na de álljon már meg a menet. Ugyebár a cigi például luxuscikk. Borzasztó szokás, de luxus (nézzük csak meg az árát). Én dolgozok nap mint nap, pénzt keresek, ha futja rá, akkor rágyújtok. Menj el dolgozni, és lesz rá pénzed.

Persze most lehetne erről órákat vitázni, hogy hogyan tudna elmenni dolgozni, hova, stb...Aki akar az tud, nekem ez a véleményem.

Szóval empatikus ember vagyok? Már én se tudom eldönteni :D

Hol tartunk most?

4 és fél év.

Ennyi idő telt el azóta, hogy nem írtam ide.

Hogy mi történt azóta? Vélemény és ítélkezés azóta is van :)

Nem biztos,hogy annyi karaktert elbírna a háló, amennyibe bele lehetne sűríteni ennyi időt, ennyi élményt, ennyi történést.
Hamis álmok repültek ki az ablakon. Jöttek a szürke dolgos hétköznapok és nyilván munkával töltött hétvégék is. Mondhatni karrierépítés, ami szép. Nem diplomás, nem fennkölt, de a megélhetéshez elég.
Jött a szerelem. És a közös életépítés. De rólam ennyi elég is :)

De mi lett a világgal? Hova tart most?

Az emberek poénból megalázzák egymást. Nem is poénból. Inkább feszültséglevezetés a cél. A lényeg: velem szemét volt a főnököm, szar napom van, ezért én szemét leszek veled. Ezt nap mint nap van alkalmam tapasztalni, mivel embereket etetek hivatásszerűen. Én kedvesen megkérdezem,hogy mivel szolgálhatok. Kérdezek (sokat,hogy az étele minél inkább testre szabott legyen), őt ez fárasztja, és igyekszik legalább a stílusával éreztetni, hogy mennyire terhelem. Van amikor ezt szavakkal is alátámasztja. Szerencsére a tapasztaltabbak (mint én is), már lehúztak pár évet vendéglátózás-szerű munkakörben, azok ezt el tudják engedni, és nem nyomasztja őket a nap végén, hogy egy két ember arra játszik, hogy lehetőleg szarul érezze magát azért,mert nem diplomásként kuncsorog munkáért.

Ezek a felnőttek. Ezek után mit lehet mondani a gyerekekről vagy a tinédzserekről? Ezt látják. Az a legfontosabb,hogy legyen menő ruha, legyen menő Jaj-fón, legyenek menő bulik...a srácok melegnek néznek ki, a lányok kiélt prostiknak. Az a cél, hogy 15 évesen már megszabaduljon a szűzességétől, és mire elérik a 18 éves "dicsőség teljes felnőtt kort", addigra már a Magyarországon kapható alkoholok legalább 3/4-étől volt annyira csatak mocsok undormány részeg, hogy magáról nem tudott, csak képekről és videókról tájékozódik róla,hogy mekkora buli volt, vagy éppen Dr. Zacher Gábor ébreszti kedvesen a toxikológián (csak szigorúan zárójelben: Dr. Zacher Gábor már nem praktizál a toxikológián, így srácok nem kéne gyúrni egy ilyen varázstalálkára).

Mi ez? Miért van ez? Őket miért nem fegyelmezik vasmarkú szülők? Most nem arról van szó, hogy engem szíjjal vertek és megvontak tőlem minden földi jót. De ilyenkor érzem öregnek magam, Annak idején más idők jártak. Igenis volt takarodó. Időre haza kellett érni. Amikor már volt mobil,akkor szólni,hogy merre járok, kivel vagyok. Pedig akkor korántsem volt ennyire borzasztó a közbiztonság mint mostanában. Nem mindig a legújabb kütyü volt a kezembe. Nem volt csúcs laptopom. Micsoda? Számítógépekből is még csak az alapabb modellek voltak vagyonokért. Nem volt mobilnet (csak menő betárcsázós...de rég hallottam azt a hangot). Nem lehetett mindig mindenkit minden napszakban elérni. És akkor még tudtunk beszélgetni. Ma mi van? Vannak minőségi videó-bloggerek, akik királyak. Persze nézik is őket a tinik. Vannak köztük olyanok, akik eltolnak pár ostoba faviccet, ez szállóigévé avanzsálódik, és így magukat egyből celebbé minősítik. Ők mondják meg a faszát meg a tutit. A gyerekek pedig? NEM KÉPESEK KOMMUNIKÁLNI. Facebook-on élnek, szeretnek, szakítanak, újra összejönnek. Világfájdalmat osztanak meg az ismerőseikkel, mert összenyomódott a "fullkep" meg beszakadt a műköröm,és a manikűrös nem tudja S.O.S. fogadni. Arról már ne is beszéljünk, hogy ezek mi pénzbe kerülnek.

Ha már pénz: ki finanszírozza a tinik menőségeit? Követelnek a gyerekek, és a szülők megadják nekik amit követelnek. A szülő szarrá dolgozza magát, majd törlesztőrészletbe veri magát,hogy a hülyegyereknek legyen csúcsmobilja és persze tudja is hívogatni a barátait feszt. De miért nem tudnak nemet mondani? Miért kell egy 15 éves lánynak hetente fodrász, meg persze műkörmös és kozmetikus, és minden héten shoppingolni a legújabb divat szerint? Miért? És annak idején miért nem kellett?

Persze...ha felesel egy gyerek, vagy valami rosszat csinál és lecseszed...nem lehet,mert jön az ombudsmannal meg beperel. Mi az, hogy a tanár lezörget a gyereknek egy makarenkói pofont, és lecsukják? Amikor nekem lekevert nekem egyet az egyik tanárom, és hazamentem panaszkodni,akkor otthon kaptam a következőt, mert nyilván jogos volt amit a tanártól kaptam. Nem annak adok most hangot, hogy üssük-verjük a büdös kölkét, de mikor lett több a jog mint a kötelesség? Mióta nincs tekintély az oktatásban? Bocsánat: miért nincs a felnőtteknek a gyerekekkel szembe tekintélyük sehol?

Az én válaszom az lenne, ha bárki megkérdezne, hogy baromira el vannak kényeztetve. Jöttek a pszichoblabla könyvek a modern gyereknevelésről...és hova jutott vele a világ? Fékezhetetlen tinik mindenütt...semmi tisztelet...A mi munkahelyünk a fiatal felnőttek megállója: érettségi után nem tudod mit csinálj,de kéne pénzt keresni amíg kitalálod. 8 éve tanítok be srácokat és csajokat dolgozni. Én úgy gondolom, hogy ha azt mondom, hogy "Kérlek mosogass el" vagy "Légyszíves söpörjél és mossál fel a konyhában", akkor az egy egyszerű feladat és nem kell túlmagyarázni. DE BASSZAMEG KELL. Jönnek a 20-25 közötti lányok, nézem ahogy próbálnak feltornázni egy marék morzsát egy szemeteslapátra...de úgy, hogy a takarítandó terület 2/3-a még retkes maradt...megkérdezem mi a gond, a válasz: engem királylánynak neveltek, életembe nem fogtam seprűt, felmosórongyot,de még porszívót se! Hát aztamindenit! Életképtelenek. És pont.

Hát itt tartunk. És akkor a sok politikai hülyeségbe és háborúskodásokba bele se menjünk.

Ébredj Magyarország! Tedd rendbe a fiatalságot,mert már így is eléggé pusztulatosan fos a helyzet...