Avagy beszéljünk az empátiáról? Vagy miről is?!
Tény: mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Legyen az egy letört köröm, egy jelentős pénzösszeg "elvesztése", egy közeli barát vagy rokon halálesete...Nyilván ez rasszonként, korosztályonként, nemenként vagy társadalmi tagozódásonként is változik. Függhet az egyén korábbi élményeitől, tapasztalásaitól. Egy tininek valószínűleg az első szakítása lesz adott időben a legnagyobb baja, és bele is akar halni...és ilyenkor mondják nekik a szüleik, hogy "Amibe nem halsz bele,attól csak erősebb leszel!" Ezúton köszönöm a szüleimnek,hogy ők ezekben a pillanatokban inkább azt mondogatták,hogy "Amibe nem halsz bele, abba csak bele akarsz halni", mert ezután legalább jól kiröhöghettem magam.
Problémák. Problémák és az empátia. Empátia ugye az, amikor együtt érzel valakivel az adott gondjában, és esetleg próbálsz segíteni neki, hogy a gondjai tova szálljanak.
Na de hogyan is működik ez? Mitől leszel empatikus ember?
Én alapvetően egy empatikus embernek tartom magam. De talán pont ezért nem feltétlenül értek egyet a kedvenc írómtól származó idézettel. Attól még, hogy én "átérzem" a problémáját valakinek, nem kell, hogy nekem is fájjon. Hosszú évek áldozatos munkája rejlik abban, hogy ha hallok egy adott történetet, akkor ne érezzek együtt annyira, hogy nekem is fájjon, én is depikés meg idegrotyi legyek miatta. Zsenge koromban a világ összes baját képes voltam a hátamra venni...milyen sokáig rettegtem az ózonlyuktól ami tágul és megöl minket...meg hogy a Nap felrobban és mind meghalunk (lábjegyzet: ez a Nap-felrobbanós dolog, egy kisgyerekeknek szánt mini-tudományos földrajz könyvben volt, és képes voltam miatta álomba sírni magam).
Azóta megtanultam, hogy ha mindenki baja neked fáj, abba ténylegesen beleszomorodsz.
Én miért tartom magam empatikus embernek?
Mindenkit meghallgatok, és nagyon szívesen adok tanácsot, amennyiben tudok. Átgondolom az elmondottakat, és gondolkodok. Sok mindent tapasztaltam már meg az életemben, és ilyenkor mindig visszagondolok egy olyan szituációra az életemben ami ugyanolyan, vagy legalább hasonló, mint amit hallottam. Sokszor át is érzem, de szerencsére van egy gát az agyamban.
Mivel középvezetői beosztásban dolgozom, ezért az empátia, vagy az arra való készség igen fontos, DE nem mindegy milyen a szituáció. Sajnos vagy éppen szerencsére, a mi kicsiny munkahelyünk egy nagy bolond család. Mindenki barátja mindenkinek. Nyilván képesebb vagy az empátiára "családon belül".
Egyik munkahelyi példa: régebben is dolgoztam a lányzóval, de amikor elkezdett nálunk újra dolgozni, akkor anyuka volt már. A kisfia cukorbeteg volt. Mivel muszáj volt pénzt keresnie, ezért bölcsibe vitte a kisfiút, ahol betanította a gondozókat, hogy hogyan kell az inzulint beadni a babucinak, milyen ennivalót kell adni neki és mikor, és ezért plusz összegeket is fizetett. Majd egyik nap véletlenül a gondozónő kétszer adta be a kisfiúnak a szurit, aki azonnal görcsölni kezdett és sokkban vitték a kórházba. Én a szabadnapomat töltöttem, amikor csörgött a telefon, az anyuka zokogott a vonal másik végén, akinek mondtam, hogy most azonnal induljon a kórházba, 15 perc és ott vagyok. Nincs gyermekem, de el tudtam képzelni mit érez.
Egy másik munkahelyi példa: volt egy másik helyen egy másik dolgozó. Hivatalosan nálunk teljes munkaidőben (heti 40 óra) dolgozott, de mivel nagy családjuk volt (és neki egy kis drogos kisiklás miatt sok volt a rovásán), ezért igyekezett minél nagyobb összeggel támogatni a testvéreit. Ezért elment részmunkaidőben egy másik helyre is dolgozni. Nálunk romlott a munkája minősége, egyre több atrocitása volt a munkatársaival. Ekkor leültettem beszélgetni. Ekkor mesélte el, hogy köszöni szépen, hogy csak 4 napra osztom be dolgozni, de ő a másik 3 napon máshol munkálkodik, és emiatt nagyon-nagyon fáradt. És persze nézzem el neki, hogy (rengeteget) hibázik, hogy bunkó a vendégekkel, hogy paraszt a munkatársaival. Erre én annyit válaszoltam: nézd. Mint barátod vagy jó ismerősöd, nagyon sajnálom, hogy sokat kell dolgoznod, és hogy kimerült vagy. Viszont mint főnököd ezt nem vehetem figyelembe. Én megadom neked a 2 vagy 3 szabadnapot, és tény: nekem semmi közöm ahhoz,hogy ezeken a szabadnapokon te mit csinálsz, viszont én azért adom, hogy pihenj. Viszont nekem is vannak főnökeim, akik azon az állásponton vannak, hogyha így folytatod, akkor el kell búcsúznunk,
Én tényleg sajnáltam. De ennél többet nem tudtam tenni érte.
Nem fájtam érte kozmikusan. Igazából szerintem azzal, hogy együtt tudok valakivel érezni, az nem fáj kozmikusan. Nem kell, hogy fájjon.
Az, hogy adok egy szál cigit vagy némi aprót egy hajléktalannak, az empátia?
És ha nem adok, akkor én egy szar ember vagyok? Egy kőszívű lény?
Tény az, hogy iszonyatos módon előítéletes vagyok. Meglátok egy hontalant ahogyan közelít felém, és már csóválom is a fejem. Valóban nem tudom, miért tart ott ahol tart. Meg se kérdezem. Ebből a szempontból tényleg borzasztó ember vagyok. De sajnos a tapasztalatok tettek azzá. Félreértés ne essék: tisztelem azokat az embereket, akik ennivalót visznek nekik, meleg kabátot adományoznak, akciókat szerveznek értük. Tisztelem, hogy optimisták és azt gondolják, hogy mindenki megmenthető.
Sajnálatos módon a munkahelyem környéke tele van ilyen kisiklott életű hajléktalanokkal. Meggyőződésem, hogy például az 1/3-uk azért van ott, mert bezárták a Hárs-hegyet vagy nem is tudom hol volt Budapesten pszichés betegeket kezelő hely. De az, hogy van olyan néni, aki a tér közepén levetkőzik, mert kakilnia kell, vagy éppen a metró lépcsőjéhez támaszkodik, és onnan köpködi le a gyanútlan járókelőket...
Na de vissza a sodorvonalba. Miért van az, hogy nagyon ritkán kotrok a zsebembe apróért ha kéregetnek tőlem? Egyik mókás tapasztalat: huszonéves srác, semmilyen testi fogyatékossága nem volt, azon kívül, hogy kicsit szét volt esve az arca (valamilyen tudatmódosító? vagy alkohol?). Viszonylag normális öltözéke volt, egy kicsit koszos, de mondjuk nyár volt, rá lehet fogni, hogy berúgott, bulizott, aztán kicsit a földön hempergett józanodás céljával. Odajött hozzánk reggel, hogy tökre szégyelli magát, haza szeretne menni, de nincs jegye, és csak egy jegyre valót szeretne kérni. Adtam neki 500 forintot. hogy tudjon jegyet venni, és haza tudjon menni. Sajnálatos módon annyira be volt szaggatva, hogy nem jegyezte meg az arcunkat, és azon a délelőttön megtalált még minket többször is. Egyszer az anyukája gyógyszerére kéregetett, Aztán csak egy szál cigit kér, meg persze tüzet,mert ő csak tüdőt hozott. Aztán már kajára kéregetett. Minél többször láttam aznap, annál jobban világosodott a kép: találkoztam már vele a korábbi munkahelyemen, akkor éppen bejött és mocskos kis kezével markolászott a kávé mellé kirakott cukrok és tejszínek között, és amikor már a szép szó nem volt elég, akkor konkrétan kivágtam mint macskát szarni. Onnantól kezdve nem tette be a lábát az étterembe.
Valószínűleg ő csak egy mocskos kis drogos volt, egész véletlenül familiárisan hiperpigmentált.
A másik kedvencem: odajön egy idősebb csöves, és kéreget aprót. Mondjuk neki, hogy megyünk át a SPAR-ba, hozunk neki kiflit, meg valami felvágottat. Amire a válasz: "dugd fel a seggedbe a kiflidet". Oké...Nyilván ha adakozol, akkor nem kérdezed meg,hogy mire költi a kis pénzét...de ha segíteni akarsz, azt meg helyezd el oda ahol nem éri Nap?!
Sajnos már nem adok, velük már nem tudok empatikus lenni.
És hűha...amikor odajön dülöngélve, csukladozva, hogy "hé! Adjá' má' egy cigit!" és erre azt mered válaszolni, hogy "NEM", akkor azt a kurvaanyázást meg szitkozódást...Na de álljon már meg a menet. Ugyebár a cigi például luxuscikk. Borzasztó szokás, de luxus (nézzük csak meg az árát). Én dolgozok nap mint nap, pénzt keresek, ha futja rá, akkor rágyújtok. Menj el dolgozni, és lesz rá pénzed.
Persze most lehetne erről órákat vitázni, hogy hogyan tudna elmenni dolgozni, hova, stb...Aki akar az tud, nekem ez a véleményem.
Szóval empatikus ember vagyok? Már én se tudom eldönteni :D
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése