Mindenki érezte már, hogy elárulták. MINDENKI! Csak egy példa: meddig haragudtál a játszópajtásodra, amikor bemószerolt az óvónéninél, hogy TE nem rámoltad a helyére az építőkockákat. Ez is az. Valószínűleg a következő játékidőre túlléptél rajta,de ez is az.
Mi is az árulás? A nem klasszikus értelembe vett "árulkodáson" felül? Én úgy gondolom, hogy az amikor te feltétel nélkül kiállsz valakiért, támogatod, bíztatod, de ő nem hogy nem viszonozza, még mellé beléd is rúg egy nagyot, és az most lényegtelen, hogy hazugságokkal próbál aláásni más emberek előtt, vagy éppen igazságokat mond, amikről csak ő tudott, mert megbíztál benne. Eltipor, elpusztít, ellened fordul,etc... Az én olvasatomban ezt jelenti az árulás.
Én úgy emlékszem, hogy nem sokban volt részem, de azok emlékezetesek voltak. Vagy sok volt, csak már tudomást sem vettem róla, csak mentem tovább.
Az egyik emlékezeteset megosztom veletek (ha elolvassátok),csak úgy nagy körvonalakban.
Mondhatnám, hogy az előző munkahelyemen történt, de gyakorlatilag a főnökeim ugyanazok a kedves emberek voltak, akik most is.
A történet ott kezdődik, hogy ezen a helyen megszűnt a munkahelyünk, a csapatnak és nekem. Vártuk a hívást a régi főnökeinktől akik munkát ígértek, de az a hívás csak nem jött. Napi szinten beszéltünk egymással, és bizakodtunk. Majd pár hét múlva sikerült megbeszélnem egy találkozót az emberrel, akit mai napig a főnökömnek tudhatok. :)
Leültünk beszélgetni arról, hogy szeretnék továbbra is ott dolgozni, és szeretném beajánlani a régi csapatot, mert megbízhatóak és tudják, hogy mi a dörgés. Megadtam mindenki elérhetőségét, és az interjúkat követő pár hétben örömmel diskuráltunk arról, hogy milyen jó lesz visszatérni ezzel a csapattal.
Ez meg is történt, minden nagyon jól indult, de aztán jöttek olyan dolgok amik a főnökeinknek nem tetszettek. Ezeket a dolgokat próbáltam a csapattal megbeszélni, elintézni...aztán telt múlt az idő...jöttek föntről a követelések, adott esetben fenyegetések is...próbáltam finoman kommunikálni a csapattal, és tudatni, hogy ha így folytatják, nem lesz jó vége. A beszélgetések vitákba, a viták kiabálós veszekedésekbe fulladtak, Én voltam a főnök és ez többek szemét szúrta. Kidolgoztam a belem, hogy mindenkinek meglehessen a szabadsága a nyáron ott, ahol szeretné hogy legyen. Közbe próbáltam tanítgatni az üzletvezetésre az srácot, hogy a másik üzletben ő foglalhassa el a vezetői posztot, de sajnos eléggé kimerült voltam, így ez akadozva ment csak. A lényeg: az év augusztusának végére 21 napnyi folyamatos munka után lázasan estem ágynak. 4 napig azt se tudtam, hogy hol vagyok. Majd a betegszabadságomat a főnököm szakította meg, miszerint a csapat megkereste őt, hogy tartsunk egy meetinget, mert problémák adódtak.
Talpig lázban, hulla gyengén elbotorkáltam a meetingre, A meetingre ahol is egy 3 órás szardobálás várt rám. Gyakorlatilag leültünk és mindenki akinek addig a kirúgástól védtem a seggét, akikért kiálltam a főnökeimmel szemben rengeteg vitában, azok az emberek egyesével jöttek az arcomba üvöltöttek és gyakorlatilag leköptek. A meeting végére mindenki kifejtette, hogy ha én maradok, akkor ők nem dolgoznak ott tovább.
Gyakorlatilag kirúgattak, úgy, hogy nem látták azt, hogy valójában én mit tettem, vagy nem tettem, hogy mit csináltam.
A főnököm választás elé állított: vagy maradok, és szembemegyek minden váddal, és emberrel, vagy elmegyek és a srác helyett az új üzletbe, és az elejéről kezdek valamit felépíteni, Én itt azt mondtam, hogy elég volt olyan emberekkel dolgozni, olyanokért gürizni, akik ennyire semmibe vesznek, és ennyire nem látnak, és a második opciót választottam. Azt mondtam, hogy a velük való munka már az egészségemre megy és elég belőle. Tovább léptem. Voltak álmatlan éjszakáim. Emelt fővel távoztam, de belül összetörtem, és itthon összeomlottam. És sírtam. És szar volt.
Hogy mit éreztem? Hogy elárultak. Elárulták az érzéseimet. A beléjük vetett bizalmat.Mindent megtettem amit tudtam de nem volt elég. Ők a legtöbbször szartak a fejemre. Úgy éreztem, hogy a barátaim voltak. Nem mindannyian, de a legtöbbjük. Amikor munkán kívül szükségük volt rám, én ott voltam. Mikor pasiügy volt, és egész éjszaka beszélgetni kellett...ott voltam. Mikor helyettesítés kellett...ott voltam. Mindig ott voltam, És ezek az emberek az arcomba üvöltötték, hogy nem voltunk barátok. Soha. Belém rúgtak, leszarták, hogy mondjuk ha a főnökünk megeszi a sok szarságot amit összehordtak, akkor munkanélküli leszek. Szerencsére a főnököm jobban bízott bennem mint bennük, és úgy gondolom, hogy ezt azóta sem bánta meg. :)
De akkor összetörtem. Soha nem fogom megbánni, hogy akkor úgy döntöttem, hogy eljövök.
És hogy miért is írok most az árulásról? Mert úgy érzem, most is ez történt.
Most nem egy csapat árult el. Hanem most engem és a csapatomat árulták el.
A mostani csapat egy kis család. Tudom, hogy én vagyok a főnök - és ezt ezt azért hellyel-közzel ők is tudják -, és nem szabadna barátkoznom az "alkalmazottakkal", de bátran mondhatom, hogy nálunk ez kimondottan előnyös állapot. Kisegítjük egymást, ha valakinek gondja van, helyettesítés kell, vagy valami lelki nyomor akad, akkor megoldjuk. És ez így JÓ.
Mindenki jó, mindenki kicsit jobb valamiben a másiknál, mindenkinek más az erőssége.
Mivel ez egy csapat, egy kis baráti kör, egy kis család, ezért figyelünk egymásra.
Most sem volt ez másként. Volt ez a srác, régóta együtt dolgoztunk...Nagyon szerettem. Én személyesen nagyon jó barátomnak tartottam.
Megtört nála valami. Pontosan talán ő se tudja mi. De folyamatosan rossz közérzete lett, álmatlan lett, étvágytalan, kedvetlen, levert...depressziós. Nem tudja miért, mi se tudjuk hogy igazán miért. Ezekhez társult valami pánikbetegség-szerűség talán, de nem vagyok orvos, nem értek hozzá.
Elküldtem a munkából, mert tényleg borzasztóan festett. Azóta betegszabadságon van/volt.
Minden héten legalább egyszer fölhívtam, ha tudtam, akkor többször is. Nem nyúzni, hogy mikor áll munkába, csak beszélgetni bármiről hátha az segít. (Úgy fest nem segített.)
Aztán nagy nehezen sikerült elcibálni szilveszterezni, ahol egy beszólással kicsapta a biztosítékot. Gyakorlatilag kimondta, hogy őt a barátai (mi, a csapat) soha nem hívjuk sehova. És ez nem volt igaz.
Onnantól kezdve már nem hívtam hetente, de januárba azért még beszéltünk. Beszéltünk visszaszoktató munkanapokról...amire csak tájékozódás céljával rákérdeztem...jött a terelés.Aztán az utolsó beszélgetésünknél valóban, konkrétan rákérdeztem, hogy mik a tervek, mert szeretném, hogy visszajöjjön,de ha ő nem, az se gond...de sajnos nekem gondolnom kell a pótlására is, ha nem akar többet velünk dolgozni. De ez se gond, viszont cselekedni csak akkor tudok, ha információ van a kezemben...és megint csak terelés.
Ezek után már a főnökünk is megkereste, hogy hogy van, mi van vele, tudnának-e találkozni, hogy személyesen beszéljenek...a főni mondta a srácnak, hogy alá kéne írnia pár dolgot nálam az üzletben. Erre az volt a válasz, hogy egy ideje nem beszélt velem (szóval terelés), majd a találkát átrakták a másik üzletbe (ezzel plusz 3 kört erőltetve a főnire), mert arra nem volt képes, hogy addig találkozzon velem amíg aláír néhány papírt...hát oké.
A legjobb barátjára megharagudott, mert a legjobb barátja nem vette föl neki a telefont, mikor épp dolgozott, vagy aludt.
Egy másik barátjával a csapatból még hajlandó volt találkozni, de közölte, hogy rajta kívül a csapat egyik tagját sem akarja többet látni, vagy nem akar többet beszélni egyikőnkkel sem.
A főninek azt mondta, hogy úgy érzi, hogy nem kívánatos személy nálunk...hogy szart kavarunk a háta mögött...de mivel senkivel sem beszél, ezt melyik ujjából szopta ki vajon?
Ha valaki a csapatból ráírt, hogy megkérdezze hogy van, akkor vagy hárította őket, hogy kérdezzenek meg engem (merthogy akkor még velem beszélt), vagy bunkó nem-törődöm válaszokat adott.
Most akkor egyszer az a baj, hogy őt nem keresi senki, egyszer meg az a baj, hogy igen?
Én úgy érzem, hogy elárult minket. Hogy elárult engem. Én tényleg visszavártam őt. Sokszor tudott nagyon idegesítő lenni, de szerettem. Az összes nyűgjével, rigolyájával, hülyeségével együtt. De most úgy érzem elárult, és már nem várom.
És a legjobb barátja. Nem akar már rajta idegeskedni. Nem akar már vele törődni, mert neki is sok baja van. De óráról órára eszébe jut valamiről az a srác akit a barátjának gondolt, és fölidegesíti magát, és látom rajta, hogy üvölteni és őrjöngeni tudna. És őrlődik. És látom rajta, de nem tudok neki segíteni. Mert ha beszélünk róla, akkor csak idegeskedünk. Így próbálunk minden mással foglalkozni.
Én már nem beszélek róla többet. Elengedtem. Mert én nagyon is elhiszem, hogy beteg. Sajnos tudom mit élhet át. De ez nem ok arra, hogy a barátait ilyen mértékben elárulja. Mert nem mi hagytuk el őt.
Kívánom, hogy gyógyuljon meg, legyen túl az akármin amiben benne van. De aki elárult, annak sajnos nincs helye az életemben...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése