Soha nem vesztettem el senkimet aki a rokonom,akit tényleg ismertem,aki közel állt hozzám. Hál'Istennek (vagy bárkinek aki rajta kívülálló) eddig nem gyászoltam...
Sajnos ez előző zavart bejegyzésem nem volt véletlen...amikor írtam azt írtam ami először az eszembe jutott az adott pillanatban. Teljesen értelmetlennek tűnt...mint egy bolond összefüggéstelen szavai. Annak is éreztem magam...mostmár csak szörnyen érzem magam...vagy inkább szörnynek...
Sokszor próbáltam hinni a természetfölöttiben,a különleges képességekben,kutattam az ezoterika témában...kicsi voltam,néhány dolgot elolvastam de semmi komoly. Meggyőztem magam,hogy nem létezik telepátia,nincsenek megérzések. És amit most leírok tényleg nagyon hülyén fog hangzani,vagy hihetetlenül...lehet,hogy megbolondultam,de amúgy se vagyok teljesen normális,szóval ez a megítélésemen nem oszt,nem szoroz.
Igenis vannak/voltak megérzéseim. Igenis néha kitaláltam a közeli hozzátartozóim gondolatát...vagy ők hangosan kimondták azt amire gondolok...vagy egyenesen válaszoltak rá,mintha kimondtam volna,pedig nem mondtam semmit.
A megérzések...mondta mostohaanyum,hogy neki is vannak...jók a szenzoraim(sajnos)...mert most megmutattam neki az előző bejegyzésemet,amitől megijedtem és ami ma nyert "értelmet"...
Tegnap tényleg szorongtam amikor írtam...szörnyen éreztem magam és nem tudom miért. Hát ez lenne a megérzés...nem tudtam kivel kapcsolatos...nem tudtam miért...csak jött...
Ma késő délután csörög a telefonom.Anyu az. Telefonbeszélgetés:
Anyu:"A Dédi...nincs.Nincs többé. Tegnap délután meghalt..."
Én:"de micsoda?! hogyan?miért?...és most mi lesz? mikor lesz a temetés?" (folytogatott a sírás,de nem sírtam)
Anyu:"nem tudok semmit...majd talán hétfőn...dolgozol?"
Én:"nem...itthon vagyok,gépet szerelünk..."
A beszélgetés vége...hallottam anyu hangján,hogy ő is sírt,vagy sírna. Próbáltunk úgy tenni,mintha erősebbek lennénk egymásnál,és elvonni a másik figyelmét a történtekről üres fecsegéssel...Letettem a telefont és meg se tudtam szólalni...még mindig nem sírtam...Közöltem mostohaanyám-általi-családommal...még akkor is csak fújkáltam az orromat de próbáltam nem sírni. Lejött mostim huga...rámnézett: "mi a baj?" próbáltam nem sírni,pedig majdnem megfulladtam...elmondtam,megölelt és elkezdtem zokogni. Mostimmal ugyanez. Elmondták,hogy jobb így neki...a végén már nem is volt önmaga.Én meg elmondtam,hogy szörnyen érzem magam...mert nem látogattam meg elégszer...utoljára amikor lent voltam húsvétkor...a műtét előtt...búcsúzkodni mentem,de reméltem nem akkor látom utoljára.Próbáltam vigasztalni...félt...de a lába miatt sehogy se volt jó neki...a műtét nélkül szenvedett...a műtét miatt lett az agykárosodása...
Húsvétkor láttam utoljára...akkor még tudta ki vagyok,és önmaga volt.Anyuék voltak nála nem olyan rég...meg se ismerte őket...
Többször kellett volna...
Azért ijedtem meg az előző bejegyzéstól,mert tegnap írtam...semmit nem tudtam,csak tudtam,hogy valami nem jó...és nem tudtam,hogy mi lehet a dédivel...sejtésem se volt...anyu is csak ma tudta meg...
Tudom,hogy közhely,de ilyenkor néha megijedek magamtól...de legalább jók lennének a megérzéseim...vagy ne így derülne ki...vagy nem tudom...de nem hiszem,hogy hasonló érzéseimet le fogom írni...úgy látszik a kimondott szavaknak tényleg súlya van...nem akarok vészmadár lenni...
Egy szörnyetegnek érzem magam...még akkor is ha ez nem helyénvaló!
2009. június 20., szombat
nem tudom,nem tudom...avagy: What's wrong?
Nem tudom mit érzek most...nem tudom,hogy miért...csak érzem,hogy ez így nem jó. Nem tudom mi ez,nem tudom kihez van köze...nem tudom,hogy köze van-e valakihez egyáltalán. Nem tudom mi ez...de nem érzem jól magam. NEM TUDOM MEGMONDANI MI A BAJ! Kb. fél órája még apuékkal szakadtunk a röhögéstől,beszélgettünk...most meg puff...én nem tudom...nem vagyok részeg,iszogattunk de teljesen magamnál vagyok,nem ittam magam se depressziósra,se öntudatlanra...igazából nem ittam annyit,hogy hasson...de olyan összezavart vagyok...nem tudom miért...nem tudom...nem tudom.
Vannak ilyen nagyon szimpatikus napjaim,óráim. Ilyenkor nem tudom megmondani miért,de utálom magam,vagy okolom magam valamiért...valamivel. Tyűűű mekkora idiótaság...de egyszerűen rosszul érzem magam és nem tudom mitől...és nem tudok aludni,pedig reggel 8-ra megyek dolgozni,mert nyitok...na le is tiplizek. Gondolatmentes jóéjt nekem,és szép álmokat mindenkinek aki elolvas :)
Vannak ilyen nagyon szimpatikus napjaim,óráim. Ilyenkor nem tudom megmondani miért,de utálom magam,vagy okolom magam valamiért...valamivel. Tyűűű mekkora idiótaság...de egyszerűen rosszul érzem magam és nem tudom mitől...és nem tudok aludni,pedig reggel 8-ra megyek dolgozni,mert nyitok...na le is tiplizek. Gondolatmentes jóéjt nekem,és szép álmokat mindenkinek aki elolvas :)
2009. június 18., csütörtök
"Sokan hordozunk olyan sebeket magunkban, melyeket nem gyógyít az idő."/Müller Péter/
Nem...azt hiszem nem fáj semmi... De most valahogy ez a bölcsesség fogott meg leginkább.
Valóban vannak olyan dolgok,amik örök időkre fájó emlékek maradnak...megjegyezzük és a személy aki miatt ez a seb keletkezett soha nem lesz már a szemünkben a régi. Sok kicsi,apró tüske,ami mindent megváltoztat. Igen vannak tüskéim...igen megváltozott miattuk a kapcsolatom néhány emberrel...
"Kitüskésedésem" egész korán kezdődött...és egészen közeli hozzátartozómhoz köthető. Nem részletezném...igazából a tüskéket sem. Viszont arról nyilatkoznék,hogy tényleg egy-egy ilyen konfliktus, esemény vagy nem-is-tudom-minek-nevezzem után nem tudok egy emberre úgy tekinteni mint azelőtt. A konfliktusok után a hozzátartozómmal megromlott a kapcsolatom...olyannyira,hogy néha olyan volt mintha nem is lenne a hozzátartozóm...mára javult a helyzet,de nem olyan mint régen...
Volt több ilyen ember,de mégis kiemelném ezt a történetet...vagyis több ilyen történetkét.:) Egyszer volt,hol nem volt, volt egyszer egy osztály. Ebbe az osztályba járt egy lány akinek a beceneve Misi volt. Ez a lány mindenkivel jóba volt...a fiúk a barátai voltak a lányok a barátnői - bár ezutóbbiak kevésbé de azt már fedje a balladai homály :D. Lényeg,hogy haverom,barátom volt az összes osztálybajáró fiú. Egyik év végén...osztálykirándulás után fura dolog történt...msn-en az egyik barát megkérdezte,hogy én hogy érzek iránta,mert ő többet érez mint barátság.Hát hagy ne mondjam,hogy se köpni,se nyelni nem tudtam. Kb. két nappal később másik osztálytársam a következő msn-üzenettel lepett meg: "Elkövettem azt a hibát,hogy beléd szerettem..." Nekem ez már sok volt. Egyik srácra se tudtam az évzárón ránézni... Utána megint jóba lettem mindkettővel...de nagyon hülye érzés volt sokáig.És nem ugyanolyan a dolog mint régen.
A következő történet is osztályonbelül marad. Utolsó év,szeptember vége.18.születésnapomra azt kaptam anyuméktól,hogy anyuval kimentem 4 napra Párizsba. Nagyon jó volt,de most nem ez a sztori.Hazaért kedden éjjel a repülő,és én szerdán elég mosott-szarul de bementem suliba. Az egyik barátom - aki tényleg a barátom volt - elkezdett furcsán viselkedni. Mindig együtt jártunk haza,sok dolgot mesélt magáról,jókat hülyültünk együtt. A furcsán viselkedés abból állt,hogy ölelgetett egész nap,hazafelé megkérdezte,hogy kérek-e valamit a Sparból és azzal a busszal jött ami nekem jó,de neki át kell szállnia az én megállómban egy másik buszra. A megállómban is még beszélgettünk...elment 1 busza...2 busza...és beszélgettünk. A végén kibukott,hogy "belémszeretett" és ha gond akkor sulit vált,csak jöjjünk össze.Nemet mondtam. Sokat agyaltam rajta,hogy igent kellett volna mondanom,de sose fogom megbánni,hogy nemet mondtam. Csak azért mondtam volna igent,hogy ne legyek egyedül... Lényeg,hogy ezután az eset után se tudtam úgy nézni a srácra,mintha mi se történt volna. És erre még rátett egy lapáttal a kavarás,amiben is kihozták,hogy én könyörögtem a srácnak,hogy járjon velem,mert ő elkezdett ezzel viccelődni,én komolyan vettem,és bevallottam,hogy nem tudok nélküle élni...vicces nem?!
A legjobb barátom is csinált olyat,ami igenis rosszul esett,nagy sebnek gondoltam...de ott rájöttem,hogy azért mer "elhanyagolni",vagy mer eltávolodni,mert tudja,hogy én a barátja vagyok aki bármikor ott lesz neki. De ez a hozzátartozóval nem ilyen...persze a hozzátartozóm marad...de hogy is van a mondás,csak hogy megint idézhessek: "Mindig azt bántod akit szeretsz...úgy látszik ez fordítva is igaz" ;)
Mostanába is történtek velem ilyen dolgok...bántódtam meg,bántottak meg...túl fogom élni,de a seb megmarad...és nem tudok rájuk úgy tekinteni mint régen...
Valóban vannak olyan dolgok,amik örök időkre fájó emlékek maradnak...megjegyezzük és a személy aki miatt ez a seb keletkezett soha nem lesz már a szemünkben a régi. Sok kicsi,apró tüske,ami mindent megváltoztat. Igen vannak tüskéim...igen megváltozott miattuk a kapcsolatom néhány emberrel...
"Kitüskésedésem" egész korán kezdődött...és egészen közeli hozzátartozómhoz köthető. Nem részletezném...igazából a tüskéket sem. Viszont arról nyilatkoznék,hogy tényleg egy-egy ilyen konfliktus, esemény vagy nem-is-tudom-minek-nevezzem után nem tudok egy emberre úgy tekinteni mint azelőtt. A konfliktusok után a hozzátartozómmal megromlott a kapcsolatom...olyannyira,hogy néha olyan volt mintha nem is lenne a hozzátartozóm...mára javult a helyzet,de nem olyan mint régen...
Volt több ilyen ember,de mégis kiemelném ezt a történetet...vagyis több ilyen történetkét.:) Egyszer volt,hol nem volt, volt egyszer egy osztály. Ebbe az osztályba járt egy lány akinek a beceneve Misi volt. Ez a lány mindenkivel jóba volt...a fiúk a barátai voltak a lányok a barátnői - bár ezutóbbiak kevésbé de azt már fedje a balladai homály :D. Lényeg,hogy haverom,barátom volt az összes osztálybajáró fiú. Egyik év végén...osztálykirándulás után fura dolog történt...msn-en az egyik barát megkérdezte,hogy én hogy érzek iránta,mert ő többet érez mint barátság.Hát hagy ne mondjam,hogy se köpni,se nyelni nem tudtam. Kb. két nappal később másik osztálytársam a következő msn-üzenettel lepett meg: "Elkövettem azt a hibát,hogy beléd szerettem..." Nekem ez már sok volt. Egyik srácra se tudtam az évzárón ránézni... Utána megint jóba lettem mindkettővel...de nagyon hülye érzés volt sokáig.És nem ugyanolyan a dolog mint régen.
A következő történet is osztályonbelül marad. Utolsó év,szeptember vége.18.születésnapomra azt kaptam anyuméktól,hogy anyuval kimentem 4 napra Párizsba. Nagyon jó volt,de most nem ez a sztori.Hazaért kedden éjjel a repülő,és én szerdán elég mosott-szarul de bementem suliba. Az egyik barátom - aki tényleg a barátom volt - elkezdett furcsán viselkedni. Mindig együtt jártunk haza,sok dolgot mesélt magáról,jókat hülyültünk együtt. A furcsán viselkedés abból állt,hogy ölelgetett egész nap,hazafelé megkérdezte,hogy kérek-e valamit a Sparból és azzal a busszal jött ami nekem jó,de neki át kell szállnia az én megállómban egy másik buszra. A megállómban is még beszélgettünk...elment 1 busza...2 busza...és beszélgettünk. A végén kibukott,hogy "belémszeretett" és ha gond akkor sulit vált,csak jöjjünk össze.Nemet mondtam. Sokat agyaltam rajta,hogy igent kellett volna mondanom,de sose fogom megbánni,hogy nemet mondtam. Csak azért mondtam volna igent,hogy ne legyek egyedül... Lényeg,hogy ezután az eset után se tudtam úgy nézni a srácra,mintha mi se történt volna. És erre még rátett egy lapáttal a kavarás,amiben is kihozták,hogy én könyörögtem a srácnak,hogy járjon velem,mert ő elkezdett ezzel viccelődni,én komolyan vettem,és bevallottam,hogy nem tudok nélküle élni...vicces nem?!
A legjobb barátom is csinált olyat,ami igenis rosszul esett,nagy sebnek gondoltam...de ott rájöttem,hogy azért mer "elhanyagolni",vagy mer eltávolodni,mert tudja,hogy én a barátja vagyok aki bármikor ott lesz neki. De ez a hozzátartozóval nem ilyen...persze a hozzátartozóm marad...de hogy is van a mondás,csak hogy megint idézhessek: "Mindig azt bántod akit szeretsz...úgy látszik ez fordítva is igaz" ;)
Mostanába is történtek velem ilyen dolgok...bántódtam meg,bántottak meg...túl fogom élni,de a seb megmarad...és nem tudok rájuk úgy tekinteni mint régen...
2009. június 15., hétfő
Létezik fiú és lány között barátság? avagy: valaki mindig megszívja
Ez mindig is egy érdekes kérdés volt :D Én azt hiszem elmondhatom magamról,hogy sok fiú barátom van...illetve,hogy csak fiú barátom van. Lányok nagyon kevesen vannak akikkel ennyire jó kapcsolatom lenne. Nem tudom miért...
Szóval fiú-lány-barátság. Van olyan kedves barátom akitől ha megkérdezem akkor annyit kérdez tőlem: "előtte vagy utána?" :D és bármennyire is "hülye" kérdés...mégsem olyan hülye kérdés. Miért mondom? Nem,egyik jó barátomba sem vagyok szerelmes. Vagy ezt a kérdést hagyjuk nyitva...? :P
Van én nekem jó pár éve egy legjobb barátom...vagyis igaz barátomnak tartom az illető fiút. Vele átrágtuk ezt a kérdést még annak idején,mert volt egy időszak amikor nagyon-nagyon sokat beszéltünk telefonon (köszönjük matáv :D),és kialakult egyfajta kötődés...majdan megkért,hogy gondolkodjak el azon,hogy mi van köztünk...haha...hát nem tudtam mit mondani...de senki se. A lelki társam a mai napig...erre bírtunk rájönni közös erővel. Szóóóval...vele tárgyaltuk azt,hogy a fiú és a lány között igazi érdekmentes barátság nincsen...kivéve a miénket :D Mert vagy a fiú vagy a lány többet akar a barátságnál...vagy a fiúnak tetszik iszonyatosan a lány,vagy a lány szerelmesedett bele a fiúba. A mi barátságunk is úgy kezdődött,hogy megszoktuk egymást. Első edzőtábora mindkettőnknek. Együtt lógtunk,zsugáztunk,szaunáztunk. Megszoktuk egymást. Edzőtábor után keresett,kerestem. Nem volt szerelem.Dehogy volt. Megszokás...a két dolog egyáltalán nem ugyanaz! Lényeg,hogy sokat beszéltünk,sok volt a közös téma,volt közös projekt ami után/közben megtalálta az első igazán nagy szerelmet. Szóval tényleg a BARÁTOM lett.És én az övé. Amikor a nagy szerelem kilépett a képből akkor még többet beszéltünk. Amióta belépett a másik nagy szerelem (remélem az utolsó),azóta megint nem beszélünk annyit,de kit érdekel...ha beszélünk akkor beszélünk,örülök,hogy boldog. És ettől még a barátom marad,hogy nem találkozunk/beszélünk minden nap.
A kérdés még mindig nyitva van. Van/volt egy olyan barátom,akit a barátomnak gondoltam. Az előző bejegyzésben említettem meg. Sok dolgot tudott rólam. Aztán "szerelmet vallott" ami úgy gondolom nem volt teljesen őszinte...ami nem gond,csak utána jött a dolog bántó része,ami olyan dologgal volt kapcsolatos ami bizalmas téma...vagyis ha nem tartom a barátomnak,és nem mesélek magamról annyit akkor nem tud megbántani... Egy másik barátom a suliból bizonygatta: ő már régóta megmondta volna hogy ez lesz...mert ő ezt látta előre. Szóval hogy is volt,hogy van érdekmentes barátság fiú és lány között?!
Szóval eddig 1:1. De aki ezt mondta,azt is a barátomnak tartom...vele nem történt semmi komoly...volt egy buli,de mindeki észnél volt,szóval barátok vagyunk :D vagyis 2:1 a "van barátság fiú és lány között" javára.
Van egy harmadik srác,aki mostanában lett barátom. Ő egy 83 éves mozgékony és szexiii srác :D Komoly dolgokat tanulok tőle mostanában ebben a napszakban. Szóval legyen 3:1.
Az eredménytől függetlenül én azt mondanám,hogy fiú és lány között nincs barátság. Most nagyképűen hangzik az,hogy "én kivételes vagyok",de tényleg így van. Nem érdekel,hogy mit kapok most ezért,de szerintem én jobban megértem a fiúkat mint más csajok...főleg a korosztályunkban. Ez valószínűleg abból fakad,hogy fiúk között nőttem föl,és képes vagyok úgy tekinteni rájuk mint "emberre",barátra és nem csak úgy,hogy "hmmm,össze tudnék vele gyűrni pár lepedőt..." Mostohaanyám szerint ezért nem tudok rendesen bepasizni...mert ilyen a hozzáállásom,és pont ezért minden srác a barátot/havert látja meg bennem először.
Azonfelül,hogy megértem őket, túlnyomó részt (nem mondom,hogy tudom) sejtem,hogy mire gondolnak. Van néhány barátom,aki ettől megrémül..."te miért ismersz ennyire?!" kérdezi Zseni barátom. Na őt nem is tudom melyik oldalra sorolhatnám...mert amíg nem volt ugye asszonyjelölt,addig szorgosan írta a szexhirdetésbe illő ajánlatait...ettől függetlenül legyen 4:1,5 :P
Mostani kedves barátommal együtt lógva is...követem a tekintetét és vagy kommentálom az eseményeket,vagy elmondom mit gondol. Vicces játék,de néha rémisztő. Kb. olyan mintha olvasnék néhányuk fejébe.Látok durva dolgokat szó se róla :D
A lényeg az,hogy a kérdés még mindig megválaszolatlan maradt...mert hoztam föl példát arra is amikor azt gondolom,hogy nincs, de több példa van amellett,hogy igenis van. De ha nem az én esetemet nézzük,hanem a nagy általánosságot...akkor én úgy gondolom,hogy nincs. Mert ahogy már elelmélkedtünk rajta kedves barátommal: az egyik fél mindig többet akar...vagyis ez az egyik fél szempontjából már nem lesz barátság.Ebből vagy szép szerelem szövődik,vagy az egyik fél elmondja mit szeretne,de a másik nem szeretné...akkor meg nagy csalódás,elhidegülés vagy összeveszés... Az ilyesmi valakinek mindig fáj. De azzal együtt,hogy mer szeretni valaki,benne van a fájdalom lehetősége is.Hiszen ha szeretsz valakit,akkor az tud legjobban megbántani...pedig nem akar!Egy gesztus,egy megnyilvánulás is bántó lehet,pedig ő csak piszkálódásnak szánta...Hisz a barátod!!!És ő nem gondol téged többnek...csak te akarsz többet!Ha megnyílsz neki akkor még mindig rettegsz a visszautasítástól,de mégis megteszed,hisz ki tudja mi lesz a vége. Ha valaki szeret,akkor a legsebezhetőbb,mert akkor nyitva van a szíve...
Még mielőtt bárki azt hinné,hogy tépem magam egy srác miatt...nem szó sincs ilyesmiről...most ez jött és kész :D
Szóval fiú-lány-barátság. Van olyan kedves barátom akitől ha megkérdezem akkor annyit kérdez tőlem: "előtte vagy utána?" :D és bármennyire is "hülye" kérdés...mégsem olyan hülye kérdés. Miért mondom? Nem,egyik jó barátomba sem vagyok szerelmes. Vagy ezt a kérdést hagyjuk nyitva...? :P
Van én nekem jó pár éve egy legjobb barátom...vagyis igaz barátomnak tartom az illető fiút. Vele átrágtuk ezt a kérdést még annak idején,mert volt egy időszak amikor nagyon-nagyon sokat beszéltünk telefonon (köszönjük matáv :D),és kialakult egyfajta kötődés...majdan megkért,hogy gondolkodjak el azon,hogy mi van köztünk...haha...hát nem tudtam mit mondani...de senki se. A lelki társam a mai napig...erre bírtunk rájönni közös erővel. Szóóóval...vele tárgyaltuk azt,hogy a fiú és a lány között igazi érdekmentes barátság nincsen...kivéve a miénket :D Mert vagy a fiú vagy a lány többet akar a barátságnál...vagy a fiúnak tetszik iszonyatosan a lány,vagy a lány szerelmesedett bele a fiúba. A mi barátságunk is úgy kezdődött,hogy megszoktuk egymást. Első edzőtábora mindkettőnknek. Együtt lógtunk,zsugáztunk,szaunáztunk. Megszoktuk egymást. Edzőtábor után keresett,kerestem. Nem volt szerelem.Dehogy volt. Megszokás...a két dolog egyáltalán nem ugyanaz! Lényeg,hogy sokat beszéltünk,sok volt a közös téma,volt közös projekt ami után/közben megtalálta az első igazán nagy szerelmet. Szóval tényleg a BARÁTOM lett.És én az övé. Amikor a nagy szerelem kilépett a képből akkor még többet beszéltünk. Amióta belépett a másik nagy szerelem (remélem az utolsó),azóta megint nem beszélünk annyit,de kit érdekel...ha beszélünk akkor beszélünk,örülök,hogy boldog. És ettől még a barátom marad,hogy nem találkozunk/beszélünk minden nap.
A kérdés még mindig nyitva van. Van/volt egy olyan barátom,akit a barátomnak gondoltam. Az előző bejegyzésben említettem meg. Sok dolgot tudott rólam. Aztán "szerelmet vallott" ami úgy gondolom nem volt teljesen őszinte...ami nem gond,csak utána jött a dolog bántó része,ami olyan dologgal volt kapcsolatos ami bizalmas téma...vagyis ha nem tartom a barátomnak,és nem mesélek magamról annyit akkor nem tud megbántani... Egy másik barátom a suliból bizonygatta: ő már régóta megmondta volna hogy ez lesz...mert ő ezt látta előre. Szóval hogy is volt,hogy van érdekmentes barátság fiú és lány között?!
Szóval eddig 1:1. De aki ezt mondta,azt is a barátomnak tartom...vele nem történt semmi komoly...volt egy buli,de mindeki észnél volt,szóval barátok vagyunk :D vagyis 2:1 a "van barátság fiú és lány között" javára.
Van egy harmadik srác,aki mostanában lett barátom. Ő egy 83 éves mozgékony és szexiii srác :D Komoly dolgokat tanulok tőle mostanában ebben a napszakban. Szóval legyen 3:1.
Az eredménytől függetlenül én azt mondanám,hogy fiú és lány között nincs barátság. Most nagyképűen hangzik az,hogy "én kivételes vagyok",de tényleg így van. Nem érdekel,hogy mit kapok most ezért,de szerintem én jobban megértem a fiúkat mint más csajok...főleg a korosztályunkban. Ez valószínűleg abból fakad,hogy fiúk között nőttem föl,és képes vagyok úgy tekinteni rájuk mint "emberre",barátra és nem csak úgy,hogy "hmmm,össze tudnék vele gyűrni pár lepedőt..." Mostohaanyám szerint ezért nem tudok rendesen bepasizni...mert ilyen a hozzáállásom,és pont ezért minden srác a barátot/havert látja meg bennem először.
Azonfelül,hogy megértem őket, túlnyomó részt (nem mondom,hogy tudom) sejtem,hogy mire gondolnak. Van néhány barátom,aki ettől megrémül..."te miért ismersz ennyire?!" kérdezi Zseni barátom. Na őt nem is tudom melyik oldalra sorolhatnám...mert amíg nem volt ugye asszonyjelölt,addig szorgosan írta a szexhirdetésbe illő ajánlatait...ettől függetlenül legyen 4:1,5 :P
Mostani kedves barátommal együtt lógva is...követem a tekintetét és vagy kommentálom az eseményeket,vagy elmondom mit gondol. Vicces játék,de néha rémisztő. Kb. olyan mintha olvasnék néhányuk fejébe.Látok durva dolgokat szó se róla :D
A lényeg az,hogy a kérdés még mindig megválaszolatlan maradt...mert hoztam föl példát arra is amikor azt gondolom,hogy nincs, de több példa van amellett,hogy igenis van. De ha nem az én esetemet nézzük,hanem a nagy általánosságot...akkor én úgy gondolom,hogy nincs. Mert ahogy már elelmélkedtünk rajta kedves barátommal: az egyik fél mindig többet akar...vagyis ez az egyik fél szempontjából már nem lesz barátság.Ebből vagy szép szerelem szövődik,vagy az egyik fél elmondja mit szeretne,de a másik nem szeretné...akkor meg nagy csalódás,elhidegülés vagy összeveszés... Az ilyesmi valakinek mindig fáj. De azzal együtt,hogy mer szeretni valaki,benne van a fájdalom lehetősége is.Hiszen ha szeretsz valakit,akkor az tud legjobban megbántani...pedig nem akar!Egy gesztus,egy megnyilvánulás is bántó lehet,pedig ő csak piszkálódásnak szánta...Hisz a barátod!!!És ő nem gondol téged többnek...csak te akarsz többet!Ha megnyílsz neki akkor még mindig rettegsz a visszautasítástól,de mégis megteszed,hisz ki tudja mi lesz a vége. Ha valaki szeret,akkor a legsebezhetőbb,mert akkor nyitva van a szíve...
Még mielőtt bárki azt hinné,hogy tépem magam egy srác miatt...nem szó sincs ilyesmiről...most ez jött és kész :D
2009. június 8., hétfő
Igazolt hiányzás + csak ne mondd ki azt a szót,hogy szeretlek
Igen,tudom...már majdnem egy hete nem írtam. Kérem a bocsánatokat. Kicsit hosszú napok ezek. Múlt heti magasépítéstan vizsga...kiírták neptunra,hogy nem jelentem meg. Ma bementem, dékán úr eléggé lekezelő volt,aztán amikor megtalálta a vizsgámat akkor is csak annyit bírt mondani,hogy "700 vizsgát javítunk,előfordul 1-2 hiba" Nem ám: ne haragudj,hogy lehülyéztelek. De nem számít. Nem mellékes,hogy a vizsgám 4-es lett,és csak két pont hiányzott az 5-öshöz...
Tegnap éjjel igen érdekfeszítő telefonbeszélgetésben volt részem.Nem fogom részletezni. Nem esett jól pár dolog amit hallottam. És azt hiszem a SZERETLEK szót,ha nem is soha,de egy jó darabig nem tudom majd pozitív érzelemnyilvánításként fölfogni. Egyrészt ha nem használják őszintén akkor mit sem ér az egész. Ha nem attól hallod akitől szeretnéd,az valahol...nem is rosszul esik,csak nem tudsz mit kezdeni vele.
Nekem ez a szó amúgy is gondot okoz és még gondot fog okozni. Nehéz kimondani,félsz kimondani. Manapság az emberek nem veszik ezt a szót olyan komolyan mint kéne...dobálóznak vele. Pedig ez nem játék...embereket egy életre nyomorékká lehet tenni azzal,hogy ezt a szót nem használják őszintén. Könnyen mondják,mikor nem ezt érzik...csak azért,hogy ne kelljen egy egyéjszakás kalandért többet küzdeniük...vagy,hogy a nem egyéjszakás hanem többedik randis lányt ágyba lökdössék. Hölgyeim: ne legyünk naívak!!! Van amikor a mondókának a fele sem igaz. Uraim: kapják össze magukat.Vagy legyenek őszinték,vagy adjanak fel a hedonista életmóddal és szerezzenek maguknak valakit akit tényleg tudnak szeretni!!!
Én félek ettől a szótól. Még sose mondtam...persze mondtam,de csak viccből,amikor mindenki tudta,hogy az vicc...de úgy igazából még nem. Nem is tudom,hogy ki tudnám-e...vagy mennyi idő kéne hozzá,hogy kimondjam. Kedves "leendő akárkim": előre is nézd el ezt nekem. Azt hiszem nem igazán tudok jól érzelmet nyilvánítani. Ugyanakkor azt se tudom,hogy mikor tudnám úgy hallani valakitől,hogy az ne legyen terhes...vagy fura.
Azt hiszem az a lényeg,hogy most jó darabig hallani se bírom ezt a szót...és az a gond,hogyha olyan is mondaná akitől esetleg akarnám hallani...szerintem sikítva menekülnék. Most megint eljött az életemben az átmeneti undor...
Ha komolyan mondta az illető amit mondott,ha nem...a körítés se volt jó...meg ez az egész...azt hiszem,hogy a barátom...és előáll egy ilyennel...
Azt hiszem megvan ismét a nagy gondolkodnivaló:
Fiú és lány között létezik barátság?
Tegnap éjjel igen érdekfeszítő telefonbeszélgetésben volt részem.Nem fogom részletezni. Nem esett jól pár dolog amit hallottam. És azt hiszem a SZERETLEK szót,ha nem is soha,de egy jó darabig nem tudom majd pozitív érzelemnyilvánításként fölfogni. Egyrészt ha nem használják őszintén akkor mit sem ér az egész. Ha nem attól hallod akitől szeretnéd,az valahol...nem is rosszul esik,csak nem tudsz mit kezdeni vele.
Nekem ez a szó amúgy is gondot okoz és még gondot fog okozni. Nehéz kimondani,félsz kimondani. Manapság az emberek nem veszik ezt a szót olyan komolyan mint kéne...dobálóznak vele. Pedig ez nem játék...embereket egy életre nyomorékká lehet tenni azzal,hogy ezt a szót nem használják őszintén. Könnyen mondják,mikor nem ezt érzik...csak azért,hogy ne kelljen egy egyéjszakás kalandért többet küzdeniük...vagy,hogy a nem egyéjszakás hanem többedik randis lányt ágyba lökdössék. Hölgyeim: ne legyünk naívak!!! Van amikor a mondókának a fele sem igaz. Uraim: kapják össze magukat.Vagy legyenek őszinték,vagy adjanak fel a hedonista életmóddal és szerezzenek maguknak valakit akit tényleg tudnak szeretni!!!
Én félek ettől a szótól. Még sose mondtam...persze mondtam,de csak viccből,amikor mindenki tudta,hogy az vicc...de úgy igazából még nem. Nem is tudom,hogy ki tudnám-e...vagy mennyi idő kéne hozzá,hogy kimondjam. Kedves "leendő akárkim": előre is nézd el ezt nekem. Azt hiszem nem igazán tudok jól érzelmet nyilvánítani. Ugyanakkor azt se tudom,hogy mikor tudnám úgy hallani valakitől,hogy az ne legyen terhes...vagy fura.
Azt hiszem az a lényeg,hogy most jó darabig hallani se bírom ezt a szót...és az a gond,hogyha olyan is mondaná akitől esetleg akarnám hallani...szerintem sikítva menekülnék. Most megint eljött az életemben az átmeneti undor...
Ha komolyan mondta az illető amit mondott,ha nem...a körítés se volt jó...meg ez az egész...azt hiszem,hogy a barátom...és előáll egy ilyennel...
Azt hiszem megvan ismét a nagy gondolkodnivaló:
Fiú és lány között létezik barátság?
2009. június 3., szerda
"Mosolyogj, soha senki nem fog meggyanúsítani, hogy semmi okod rá."/Gál Béla/
Az elmúlt napjaim nem teltek túl derűsen...viták,tanulás...a fizetés sem szeretne a számlámra vándorolni. De mindig akadnak azok a bizonyos "apró örömök az életben" amik kicsit jobb kedvre derítik az embert...még ha csak 5 percig tart akkor is.
Ilyen mondjuk a reggeli kávé,találkozni véletlen egy régi ismerőssel,elérni a buszt,vagy csak ázni a zuhany alatt esténként. Szerintem - mindenki legnagyobb megelepetésére - idesorolnám a gyerekeket is.Különleges a kapcsolatom a gyerekekkel...ha bárki megkérdezi tőlem,hogy "szeretnél gyereket?fiút vagy lányt? mi lenne a neve?" akkor hevesen tiltakozok. Egyrészt még nagyon nincs itt az ideje,másrészt...lehet,hogy kéne akarnom az én koromban,lehet,hogy nem...de én nem szeretnék a közeljövőben (kb.10-15 évben) gyereket.Egyrészt azért nem,mert kb együtt nőhetne fel a hugommal ami,lássuk be: furcsa lenne. Másrészt...nincs másrészt. Nem érzem magam alkalmasnak az anyaságra...meglep és óriási felelőtlenségnek tartom,hogy korombeliek már a harmadik gyereküket szülik és 13-14 évesen kezdték gyarapítani a családot...nem nyilvánítanám ki,hogy főleg melyik etnikum és főleg milyen okból,de mivel mostohaanyám szülésznő,hallok 1-2 "mókás" esetet a szülőszobáról.
Szóval az én koromban még nem tartom helyénvalónak,pláne ebbe a mai világba.Mert édesanyám is 21 éves volt amikor én megjöttem...de akkor már dolgozott,keresett,és apu is...most képzeljük el: nincs állandó keresetem,önálló lakásom és ha az "apuka" is korombeli lenne,akkor valószínűleg neki se lenne...a másik elvi kérdéskör: Van olyan pasi a Földön akinek(vagy aki mellett) én mernék gyereket szülni? Továbbmegyek: Van olyan pasi a Földön aki megkérné a kezem? Még tovább: Van olyan akinek igent mondanék? Mindhárom kérdésre a válasz: nem hiszem. De most más a téma...
Szóval a gyerekek...saját nem. Hugommal (2éves) viszonylag jól elvagyok...olyan mint én voltam kicsinek...nem bír 5 percet egy helyben ülni,beszél egyfolytában...csak szörnyen le tud fárasztani...Anyun is látom néha,hogy a türelme fogyni látszik. Öcsémmel (12 éves) mostmár viszonylag jól elvagyok,de ő tipikus rossz gyerek...néha elviselhetetlen...és gyakran szeretett másoknak keresztbe tenni. Most csak simán kocka...de alapjáraton elbaromkodunk,viccelődünk,és néha már lehet vele komolyan is beszélgetni.
Az egész "gyerek-témából" azt szerettem volna kihozni,hogy bárhogyan is kezelem őket,bármilyen is a viszonyom velük,bármennyi időt is töltök/nem töltök velük együtt...a gyerekek valahol...elbűvölőek,csodásak,viccesek...persze főleg a 6-7 éven aluliak. Közvetlenek vagy magukba zárkóznak,de a megnyilvánulásaik őszinték.Ha beszélnek...hűűű miket mondanak...ami legelőször eszükbe jut,és nem gondolkoznak,hogy az kit fog bántani,hogy fog esni...csak mondják,mert azt érzik.És lehet,hogy olyasmit mondanak amin meg kéne bántódni,de inkább csak nevetsz rajta...mert igaza van! És mert ha ez a kicsi gyerek is látja...akkor lehet(biztos),hogy mások is,csak ők "fölnőttek".
Vagyis a gyerekek vagy így vagy úgy de mosolyt csalnak az emberek arcára...bárhol. Gyerekek mindenhol vannak és ezért bátorkodtam az "élet-apró-örömei" közé sorolni a gyerkőcöket,mint jelenségeket...vagy szó szerint az "élet-APRÓ-ÖRÖMEIT". Tehát a gyerekek megnevettetnek otthon, a buszon,a metrón vagy akár egy óriási plázában is...és vagy csupán azzal,hogy vannak és hogy milyenek,vagy az őszinte megnyilvánulásaikból.
Ő az a gyerkőc aki engem otthon (vagyis anyunál) nevettet meg. Patyi
Ő az öcsém akivel néha megölnénk egymást,de mostanában egyre többször értjük,hogy mit is akar a másik. :)
Ő a kisfiú aki miatt a metrón mosolyogtam. Hogy miért? A pólójának a felirata: "Noisy,but NICE" :) Szerintem teljesen helyénvaló :)
Ő egy másik kisfiú aki hétfőn nevettetett meg,amikor vártam egy plázában ücsörögve vártam. Őszinte megnyilvánulásként a kisfiú lefeküdt a földre,és mondta: "De mamiiii,nagyon fáj a lábam meg fogok halni...elfáradtam" Ezzel még 10 percet fetrengett a földön,odagurult a mamája lábához,mire megérkezett az apuka is aki csak mosolygott az egész földönkúszáson. :)
És végül: van egy kínai étterem,amit nagyon szeretünk családdal,és mostmár barátokkal is ellátogatunk néha oda. A lányzó,aki vezeti az éttermet,nemrég szülte meg a második kisbabáját,de már visszaállt dolgozni.A babát gyakran behozza valaki,és ott elvannak vele...vagy csak kirakják az asztalra,hagy aludjon :)
Ezek a kis találkozások meg tudják édesíteni az emberek szürke hétköznapjait.És igenis ilyen találkozásokra szükség van...SZERINTEM ;)
Ilyen mondjuk a reggeli kávé,találkozni véletlen egy régi ismerőssel,elérni a buszt,vagy csak ázni a zuhany alatt esténként. Szerintem - mindenki legnagyobb megelepetésére - idesorolnám a gyerekeket is.Különleges a kapcsolatom a gyerekekkel...ha bárki megkérdezi tőlem,hogy "szeretnél gyereket?fiút vagy lányt? mi lenne a neve?" akkor hevesen tiltakozok. Egyrészt még nagyon nincs itt az ideje,másrészt...lehet,hogy kéne akarnom az én koromban,lehet,hogy nem...de én nem szeretnék a közeljövőben (kb.10-15 évben) gyereket.Egyrészt azért nem,mert kb együtt nőhetne fel a hugommal ami,lássuk be: furcsa lenne. Másrészt...nincs másrészt. Nem érzem magam alkalmasnak az anyaságra...meglep és óriási felelőtlenségnek tartom,hogy korombeliek már a harmadik gyereküket szülik és 13-14 évesen kezdték gyarapítani a családot...nem nyilvánítanám ki,hogy főleg melyik etnikum és főleg milyen okból,de mivel mostohaanyám szülésznő,hallok 1-2 "mókás" esetet a szülőszobáról.
Szóval az én koromban még nem tartom helyénvalónak,pláne ebbe a mai világba.Mert édesanyám is 21 éves volt amikor én megjöttem...de akkor már dolgozott,keresett,és apu is...most képzeljük el: nincs állandó keresetem,önálló lakásom és ha az "apuka" is korombeli lenne,akkor valószínűleg neki se lenne...a másik elvi kérdéskör: Van olyan pasi a Földön akinek(vagy aki mellett) én mernék gyereket szülni? Továbbmegyek: Van olyan pasi a Földön aki megkérné a kezem? Még tovább: Van olyan akinek igent mondanék? Mindhárom kérdésre a válasz: nem hiszem. De most más a téma...
Szóval a gyerekek...saját nem. Hugommal (2éves) viszonylag jól elvagyok...olyan mint én voltam kicsinek...nem bír 5 percet egy helyben ülni,beszél egyfolytában...csak szörnyen le tud fárasztani...Anyun is látom néha,hogy a türelme fogyni látszik. Öcsémmel (12 éves) mostmár viszonylag jól elvagyok,de ő tipikus rossz gyerek...néha elviselhetetlen...és gyakran szeretett másoknak keresztbe tenni. Most csak simán kocka...de alapjáraton elbaromkodunk,viccelődünk,és néha már lehet vele komolyan is beszélgetni.
Az egész "gyerek-témából" azt szerettem volna kihozni,hogy bárhogyan is kezelem őket,bármilyen is a viszonyom velük,bármennyi időt is töltök/nem töltök velük együtt...a gyerekek valahol...elbűvölőek,csodásak,viccesek...persze főleg a 6-7 éven aluliak. Közvetlenek vagy magukba zárkóznak,de a megnyilvánulásaik őszinték.Ha beszélnek...hűűű miket mondanak...ami legelőször eszükbe jut,és nem gondolkoznak,hogy az kit fog bántani,hogy fog esni...csak mondják,mert azt érzik.És lehet,hogy olyasmit mondanak amin meg kéne bántódni,de inkább csak nevetsz rajta...mert igaza van! És mert ha ez a kicsi gyerek is látja...akkor lehet(biztos),hogy mások is,csak ők "fölnőttek".
Vagyis a gyerekek vagy így vagy úgy de mosolyt csalnak az emberek arcára...bárhol. Gyerekek mindenhol vannak és ezért bátorkodtam az "élet-apró-örömei" közé sorolni a gyerkőcöket,mint jelenségeket...vagy szó szerint az "élet-APRÓ-ÖRÖMEIT". Tehát a gyerekek megnevettetnek otthon, a buszon,a metrón vagy akár egy óriási plázában is...és vagy csupán azzal,hogy vannak és hogy milyenek,vagy az őszinte megnyilvánulásaikból.
Ő az a gyerkőc aki engem otthon (vagyis anyunál) nevettet meg. Patyi
Ő az öcsém akivel néha megölnénk egymást,de mostanában egyre többször értjük,hogy mit is akar a másik. :)
Ő a kisfiú aki miatt a metrón mosolyogtam. Hogy miért? A pólójának a felirata: "Noisy,but NICE" :) Szerintem teljesen helyénvaló :)
Ő egy másik kisfiú aki hétfőn nevettetett meg,amikor vártam egy plázában ücsörögve vártam. Őszinte megnyilvánulásként a kisfiú lefeküdt a földre,és mondta: "De mamiiii,nagyon fáj a lábam meg fogok halni...elfáradtam" Ezzel még 10 percet fetrengett a földön,odagurult a mamája lábához,mire megérkezett az apuka is aki csak mosolygott az egész földönkúszáson. :)
És végül: van egy kínai étterem,amit nagyon szeretünk családdal,és mostmár barátokkal is ellátogatunk néha oda. A lányzó,aki vezeti az éttermet,nemrég szülte meg a második kisbabáját,de már visszaállt dolgozni.A babát gyakran behozza valaki,és ott elvannak vele...vagy csak kirakják az asztalra,hagy aludjon :)
Ezek a kis találkozások meg tudják édesíteni az emberek szürke hétköznapjait.És igenis ilyen találkozásokra szükség van...SZERINTEM ;)
2009. június 1., hétfő
Árpád-híd,Budai-hídfő,billegő járólap
Hát ismét itt vagyok,mozgalmas napok után. Munkahelyen hajtás,kész legyünk,meglegyünk...csak a megszokott.
Tegnap este hazaérésem után sikerült összevesznem egy barátommal. Igen,tudom...egy kapcsolat megromlása két emberen múlik. Nem mondom,hogy én nem hibáztam...egy szóval se. Csak azt mondom,hogy tegnap betelt a pohár...fáradt voltam,és nem az első ilyen "torkomnak ugrás" volt,amit úgy kell érteni,hogy (szerintem)teljesen jelentéktelen dolgok miatt ugrott a torkomnak. Az ilyen típusú veszekedéseknek általában az lett a vége,h elég rosszul éreztem magam,és nem álltam le vitatkozni, hanem "megsértődtem" és aludni mentem. Általába a végén már olyan dolgokkal sikerült baszogatni,amik tényleg fájtak,pl. a munka...vagyis inkább az,hogy mennyire nem csinálok semmit,stb...
Ezek a "társalgások" tényleg rosszul,estek...rányomták a pecsétjüket pár napomra...Ezek miatt a napok miatt adták a barátaim azt a tanácsot,hogy ezzel az emberrel ne barátkozzak,mert ő nem a barátom...csak én akarok a barátja lenni,de ő leszarja a fejem. Mondtam nekik,hogy nem szarom le,mivel a barátomnak tartom... Erre annyit reagáltak,hogyha mégegyszer meghallják,hogy összevesztem vele,és emiatt rosszul érzem magam,akkor mindannyian levernek nekem egy óriási maflást...
Nos tegnap,már elmondtam amit gondolok...vagyis inkább azt amit érzek. És eljutott a beszélgetés egy olyan pontra,amikoris a barátnőm megkérdezte,hogy: "Akkor mi tulajdonképpen mit akarunk egymástól?!"
Azt hiszem ez volt az egyik olyan mondat ami betette a kaput. Valóban mit akarunk mi egymástól? Ezt hallgatom a barátaimtól,hogy hagyjam a fenébe...és azt hiszem ebből a mondatból az is lejött,hogy ő is talán így gondolja. Lehet,hogy megfontolandó lenne. Én egyre rosszabbul viselem,ha cseszeget (amit ő nem bántásnak szán),és én nem értem őt,tehát már neki se jó.
A másik mondat ami nem fér a fejembe arról szólt,hogy ő azért próbálta a véleményét rámerőltetni,mert úgy érezte,hogy már nem olyan fontos nekem,és nekem nincs rá szükségem,és ezzel azt akarta velem tudatni,hogy igenis szükségem van rá. Ez nekem kicsit sok...A barátom akkor is barátom ha nem látom minden nap...ha nem beszélünk minden nap. Ha beszélünk rögtön rájön mi is van velem valójában.Ha eltérő a véleménye az enyémtől,akkor normálisan elmondja,és nem úgy,hogy utána egy csődtömegnek érezzem magam.Ha úgy mondja (mert van egy olyan igazi barátom aki néha úgy mondja) akkor annak általában már megvan az oka,de az után se érzem magam csődtömegnek,mert elmondja normális hangnemben is...más! És más barát...közelebbi,régebbi...IGAZI. Lehet akármilyen messze,tudja,hogyha problémája van,akkor engem megtalál,és én is őt. Nem azt jelenti,hogy porig aláz ha valami bajom van,hogy mégjobban érezzem magam mint amúgy és utána szükségem legyen rá,mint lelkitámaszra.
Tudom,hogy én is hibáztam...leírta. Valószínűleg bunkóságokat csináltam...de nem tudtam mi lenne a méltó felelet ezekre a cseszegetésekre...mert néha olyan dolgokkal jött amik tényleg fájtak,de erről már írtam. És az a szép ez egészben,hogy annak a dolognak alapjáraton,köze nem volt az eredeti vitatémához! Például hibákat követtem el pasizás terén néhány sráccal,amik elég érzékenyen érintettek...naívan álltam a dolgokhoz,többet képzeltem mint amit a srácok...lényeg,hogy megkaptam,hogy én egy kurva vagyok.Hibák voltak amiket javarészt bántam,de újra sikerült a szememrehányni...ezek miatt rosszul éreztem magam. És (megint nem azért írom,hogy "mártír" legyek,hanem mert így történt) én is visszavághattam volna olyan dolgokkal,amik az ő hibái voltak,és nagyon,de nagyon rosszul érezte magát miattuk...Kb. ugyanaz lett volna,rosszul érzi magát,és utána megmagyarázza,hogy miért én vagyok a nagyobb szemét...
Úgy gondolom,hogy nekem ebből elég volt...Hogy valamiért rossz a kedve,vagy ideges egy vizsga miatt, és véletlenül nem "sziával" köszönök,hanem "hellóval" akkor én kapom a stressz végét...Volt olyan korszakom,amikor mindig rajtam vezették le mások az idegességüket,de hál'Istennek fölnőttem,és mostmár tudok ez ellen tenni...és ha lehet akkor én ebből köszönöm,de nem kérek.
Valószínűleg a világ legnagyobb bunkósága lesz amit most ideírok: nagyon hálás vagyok neki a könyvekért,amiket kölcsönadott a tanuláshoz. Minél előbb letudom a még hátralévő 2 vizsgámat,és visszajuttatom neki a könyveket. Azután lezárhatjuk ezt az egészet,hamár egyikőnknek se jó!
Lehet,hogy egy bunkó vagyok...sőt valószínű,hogy az vagyok. De végre őszinte! Nem állok senki fölött,nem vagyok jobb senkinél. Van véleményem...van ami érdekel és van ami nem. Meg lehet azért kövezni,hogy nem akarok olyasmivel foglalkozni ami a) nem az én dolgom b)tényleg nem érdekel,mert elég energiát öltem már bele,és mindegy...
Lehet,hogy én változtam sokat vagy hirtelen...de mostmár ez van...
És miért említem meg a billegő járólapot...Mert az Árpád-híd budai-hídfőjénél van egy járólap/kő/márványlap ami billeg szinte azóta mióta egyetemre járok...de lehet hogy régebbóta. Szóval ez egy kicsit nyálas dolog lesz,meg nem igazán vall rám...de véletlenek is helyre tudják pofozni az ember gondolkodását.
A változás fontos az emberek életében...minden ember életében. És lehet,hogy tényleg jót tenne,ha ezzel a bizonyos barátnővel békén hagynánk egymást...Mert ma este,ahogy sétáltam le a buszomhoz odaléptem,és a billegő kő már nem billegett...
Tegnap este hazaérésem után sikerült összevesznem egy barátommal. Igen,tudom...egy kapcsolat megromlása két emberen múlik. Nem mondom,hogy én nem hibáztam...egy szóval se. Csak azt mondom,hogy tegnap betelt a pohár...fáradt voltam,és nem az első ilyen "torkomnak ugrás" volt,amit úgy kell érteni,hogy (szerintem)teljesen jelentéktelen dolgok miatt ugrott a torkomnak. Az ilyen típusú veszekedéseknek általában az lett a vége,h elég rosszul éreztem magam,és nem álltam le vitatkozni, hanem "megsértődtem" és aludni mentem. Általába a végén már olyan dolgokkal sikerült baszogatni,amik tényleg fájtak,pl. a munka...vagyis inkább az,hogy mennyire nem csinálok semmit,stb...
Ezek a "társalgások" tényleg rosszul,estek...rányomták a pecsétjüket pár napomra...Ezek miatt a napok miatt adták a barátaim azt a tanácsot,hogy ezzel az emberrel ne barátkozzak,mert ő nem a barátom...csak én akarok a barátja lenni,de ő leszarja a fejem. Mondtam nekik,hogy nem szarom le,mivel a barátomnak tartom... Erre annyit reagáltak,hogyha mégegyszer meghallják,hogy összevesztem vele,és emiatt rosszul érzem magam,akkor mindannyian levernek nekem egy óriási maflást...
Nos tegnap,már elmondtam amit gondolok...vagyis inkább azt amit érzek. És eljutott a beszélgetés egy olyan pontra,amikoris a barátnőm megkérdezte,hogy: "Akkor mi tulajdonképpen mit akarunk egymástól?!"
Azt hiszem ez volt az egyik olyan mondat ami betette a kaput. Valóban mit akarunk mi egymástól? Ezt hallgatom a barátaimtól,hogy hagyjam a fenébe...és azt hiszem ebből a mondatból az is lejött,hogy ő is talán így gondolja. Lehet,hogy megfontolandó lenne. Én egyre rosszabbul viselem,ha cseszeget (amit ő nem bántásnak szán),és én nem értem őt,tehát már neki se jó.
A másik mondat ami nem fér a fejembe arról szólt,hogy ő azért próbálta a véleményét rámerőltetni,mert úgy érezte,hogy már nem olyan fontos nekem,és nekem nincs rá szükségem,és ezzel azt akarta velem tudatni,hogy igenis szükségem van rá. Ez nekem kicsit sok...A barátom akkor is barátom ha nem látom minden nap...ha nem beszélünk minden nap. Ha beszélünk rögtön rájön mi is van velem valójában.Ha eltérő a véleménye az enyémtől,akkor normálisan elmondja,és nem úgy,hogy utána egy csődtömegnek érezzem magam.Ha úgy mondja (mert van egy olyan igazi barátom aki néha úgy mondja) akkor annak általában már megvan az oka,de az után se érzem magam csődtömegnek,mert elmondja normális hangnemben is...más! És más barát...közelebbi,régebbi...IGAZI. Lehet akármilyen messze,tudja,hogyha problémája van,akkor engem megtalál,és én is őt. Nem azt jelenti,hogy porig aláz ha valami bajom van,hogy mégjobban érezzem magam mint amúgy és utána szükségem legyen rá,mint lelkitámaszra.
Tudom,hogy én is hibáztam...leírta. Valószínűleg bunkóságokat csináltam...de nem tudtam mi lenne a méltó felelet ezekre a cseszegetésekre...mert néha olyan dolgokkal jött amik tényleg fájtak,de erről már írtam. És az a szép ez egészben,hogy annak a dolognak alapjáraton,köze nem volt az eredeti vitatémához! Például hibákat követtem el pasizás terén néhány sráccal,amik elég érzékenyen érintettek...naívan álltam a dolgokhoz,többet képzeltem mint amit a srácok...lényeg,hogy megkaptam,hogy én egy kurva vagyok.Hibák voltak amiket javarészt bántam,de újra sikerült a szememrehányni...ezek miatt rosszul éreztem magam. És (megint nem azért írom,hogy "mártír" legyek,hanem mert így történt) én is visszavághattam volna olyan dolgokkal,amik az ő hibái voltak,és nagyon,de nagyon rosszul érezte magát miattuk...Kb. ugyanaz lett volna,rosszul érzi magát,és utána megmagyarázza,hogy miért én vagyok a nagyobb szemét...
Úgy gondolom,hogy nekem ebből elég volt...Hogy valamiért rossz a kedve,vagy ideges egy vizsga miatt, és véletlenül nem "sziával" köszönök,hanem "hellóval" akkor én kapom a stressz végét...Volt olyan korszakom,amikor mindig rajtam vezették le mások az idegességüket,de hál'Istennek fölnőttem,és mostmár tudok ez ellen tenni...és ha lehet akkor én ebből köszönöm,de nem kérek.
Valószínűleg a világ legnagyobb bunkósága lesz amit most ideírok: nagyon hálás vagyok neki a könyvekért,amiket kölcsönadott a tanuláshoz. Minél előbb letudom a még hátralévő 2 vizsgámat,és visszajuttatom neki a könyveket. Azután lezárhatjuk ezt az egészet,hamár egyikőnknek se jó!
Lehet,hogy egy bunkó vagyok...sőt valószínű,hogy az vagyok. De végre őszinte! Nem állok senki fölött,nem vagyok jobb senkinél. Van véleményem...van ami érdekel és van ami nem. Meg lehet azért kövezni,hogy nem akarok olyasmivel foglalkozni ami a) nem az én dolgom b)tényleg nem érdekel,mert elég energiát öltem már bele,és mindegy...
Lehet,hogy én változtam sokat vagy hirtelen...de mostmár ez van...
És miért említem meg a billegő járólapot...Mert az Árpád-híd budai-hídfőjénél van egy járólap/kő/márványlap ami billeg szinte azóta mióta egyetemre járok...de lehet hogy régebbóta. Szóval ez egy kicsit nyálas dolog lesz,meg nem igazán vall rám...de véletlenek is helyre tudják pofozni az ember gondolkodását.
A változás fontos az emberek életében...minden ember életében. És lehet,hogy tényleg jót tenne,ha ezzel a bizonyos barátnővel békén hagynánk egymást...Mert ma este,ahogy sétáltam le a buszomhoz odaléptem,és a billegő kő már nem billegett...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
