Soha nem vesztettem el senkimet aki a rokonom,akit tényleg ismertem,aki közel állt hozzám. Hál'Istennek (vagy bárkinek aki rajta kívülálló) eddig nem gyászoltam...
Sajnos ez előző zavart bejegyzésem nem volt véletlen...amikor írtam azt írtam ami először az eszembe jutott az adott pillanatban. Teljesen értelmetlennek tűnt...mint egy bolond összefüggéstelen szavai. Annak is éreztem magam...mostmár csak szörnyen érzem magam...vagy inkább szörnynek...
Sokszor próbáltam hinni a természetfölöttiben,a különleges képességekben,kutattam az ezoterika témában...kicsi voltam,néhány dolgot elolvastam de semmi komoly. Meggyőztem magam,hogy nem létezik telepátia,nincsenek megérzések. És amit most leírok tényleg nagyon hülyén fog hangzani,vagy hihetetlenül...lehet,hogy megbolondultam,de amúgy se vagyok teljesen normális,szóval ez a megítélésemen nem oszt,nem szoroz.
Igenis vannak/voltak megérzéseim. Igenis néha kitaláltam a közeli hozzátartozóim gondolatát...vagy ők hangosan kimondták azt amire gondolok...vagy egyenesen válaszoltak rá,mintha kimondtam volna,pedig nem mondtam semmit.
A megérzések...mondta mostohaanyum,hogy neki is vannak...jók a szenzoraim(sajnos)...mert most megmutattam neki az előző bejegyzésemet,amitől megijedtem és ami ma nyert "értelmet"...
Tegnap tényleg szorongtam amikor írtam...szörnyen éreztem magam és nem tudom miért. Hát ez lenne a megérzés...nem tudtam kivel kapcsolatos...nem tudtam miért...csak jött...
Ma késő délután csörög a telefonom.Anyu az. Telefonbeszélgetés:
Anyu:"A Dédi...nincs.Nincs többé. Tegnap délután meghalt..."
Én:"de micsoda?! hogyan?miért?...és most mi lesz? mikor lesz a temetés?" (folytogatott a sírás,de nem sírtam)
Anyu:"nem tudok semmit...majd talán hétfőn...dolgozol?"
Én:"nem...itthon vagyok,gépet szerelünk..."
A beszélgetés vége...hallottam anyu hangján,hogy ő is sírt,vagy sírna. Próbáltunk úgy tenni,mintha erősebbek lennénk egymásnál,és elvonni a másik figyelmét a történtekről üres fecsegéssel...Letettem a telefont és meg se tudtam szólalni...még mindig nem sírtam...Közöltem mostohaanyám-általi-családommal...még akkor is csak fújkáltam az orromat de próbáltam nem sírni. Lejött mostim huga...rámnézett: "mi a baj?" próbáltam nem sírni,pedig majdnem megfulladtam...elmondtam,megölelt és elkezdtem zokogni. Mostimmal ugyanez. Elmondták,hogy jobb így neki...a végén már nem is volt önmaga.Én meg elmondtam,hogy szörnyen érzem magam...mert nem látogattam meg elégszer...utoljára amikor lent voltam húsvétkor...a műtét előtt...búcsúzkodni mentem,de reméltem nem akkor látom utoljára.Próbáltam vigasztalni...félt...de a lába miatt sehogy se volt jó neki...a műtét nélkül szenvedett...a műtét miatt lett az agykárosodása...
Húsvétkor láttam utoljára...akkor még tudta ki vagyok,és önmaga volt.Anyuék voltak nála nem olyan rég...meg se ismerte őket...
Többször kellett volna...
Azért ijedtem meg az előző bejegyzéstól,mert tegnap írtam...semmit nem tudtam,csak tudtam,hogy valami nem jó...és nem tudtam,hogy mi lehet a dédivel...sejtésem se volt...anyu is csak ma tudta meg...
Tudom,hogy közhely,de ilyenkor néha megijedek magamtól...de legalább jók lennének a megérzéseim...vagy ne így derülne ki...vagy nem tudom...de nem hiszem,hogy hasonló érzéseimet le fogom írni...úgy látszik a kimondott szavaknak tényleg súlya van...nem akarok vészmadár lenni...
Egy szörnyetegnek érzem magam...még akkor is ha ez nem helyénvaló!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése